Farsangi dramatikus szokások Marosszéken

A farsangi szokásokkal és játékokkal kapcsolatos első élményeim gyermekkoromból valók. Az 1950-es években a sóvidéki Parajdon még szokásos volt a fonó.  

A kibédi bőr álarcos ostorosok így űzik el a telet

A farsangi szokásokkal és játékokkal kapcsolatos első élményeim gyermekkoromból valók. Az 1950-es években a sóvidéki Parajdon még szokásos volt a fonó. A szomszéd asszonyok farsang idején összegyűltek rendre egy-egy házhoz fonni, varrni, kötni. Nagyon vártam azokat az estéket, amikor nálunk tartották a fonót. Érdekes történeteket lehetett hallani boszorkányokról, lüdércekről, szerelmes párokról, rablókról és sok más egyébről. A fonóban hallottam először Petőfi Sándor verseit, estéről estére olvasták Szilaj Pistáék szerelmi történetét.

De a legérdekesebb az volt, hogy a fonókat meglátogatták titokzatos alakok, akiket a fonóbeliek maszkuráknak neveztek. Mint vendégeket vagy elfáradt utasokat kéreztette a házba egy utcabeli férfi. Helyet adtak nekik, de nemhogy fáradtak lettek volna, hanem elkezdtek helytelenkedni, fel-fellökték a guzsalyon a kendert, ölelgették az asszonyokat, csontot kunyeráltak a gyermekeknek, aztán énekeltek, táncoltak, megtáncoltatták a fonóbelieket. Lett nagy felfordulás, de senki sem haragudott, mindenki kacagott. Olyan jókedvűnek máskor soha nem láttam gondokkal terhelt, sok gyermeket nevelő édesanyámat, házigazdaként édesapámat és a szomszédasszonyokat, rokonokat. Pedig csak a gyapjúpokróc alól leskelődhettem, idejében lefektettek, de nem bánták, ha nyitva a szemem, néha belealudtam, néha ébren voltam a fonó végéig.

Aztán egyik téli napon, jól emlékszem, délelőtt lehetett, nagy riadalom támadt az utcánkban. Valami kormos arcú, rongyos ruhákba öltözött alakok futkároztak az úton, és kiabáltak. Nemcsak kiabáltak, hanem mindenkit megállítottak, kinyitották a kapukat, betörtek a házakhoz. Ahogy közelebb értek, láttam, hogy ketten nagy bottal hadonásznak, aminek a végén egy kicsi, tömött zsák van. Avval a kicsi zsákkal akartak mindenkit megütni. Kettőnek a botján nem púpos zacskó volt, hanem egy fej savanyú káposzta. Azt lóbálták a fejük fölött, s kiabáltak, szinte sírtak, ordítottak: „Jaj, mi tőtt el! Jaj mi tőtt el!” Mi tőtt el? Mi telt el? – kérdeztem én is édesanyámat, amikor ezek a másféle maszkurák elmentek. „Eltőtt, fiam, a fársáng, többet nem lehet fársángolni.”

Ezen elszomorodtam, mert valaminek, ami jó volt, a végét jelentette. Eddig, ha cimboráimmal nyakamba vettem a falut, és szánkózni vagy a fenyves hegy oldalába mentünk madarakat lesni, és térdig vizesen értem haza, édesanyám így vont kérdőre: „Hát te hol fársángoltál eddig?” Máskor, ha elkéreztem, hogy mehessek a faluba, így figyelmeztetett: „Osztán ne fársángolj sokáig!” Nem értettem a szót, de amit takart, ami mögötte rejtőzött, az nagyon vonzott, arra nagyon vágytam.

A parajdi gyermekkori élmények és több más településen a megkérdezettek emlékeinek felidézése és rögzítése után újdonságot jelentett az alsósófalviak farsangtemetési játékával és fonóbeli játékaival való találkozásom. Alsósófalvi asszonyok és férfiak, jórészt a szüleim nemzedéke részeltetett a farsangi jókedvből: farsangtemetési paródiájuk életet, reményt sugárzott, a nehézségekkel, még a halállal is dacoló kedvet. Kinevették és dacoltak azzal a társadalmi halállal, tetszhalott állapottal is, amelyben akkor, 1982-ben mindannyian léteztünk. Az asszonyok, leányok beengedtek a fonójukba, és megajándékoztak fonóbeli játékaik bőségével, a maszkurázás izgalmas jeleneteivel. A felfedezés örömével írhattam le, hogy aminek részese voltam, a magyar folklór eddig kevés figyelemre érdemesített műfaja: népi színjáték, népi színjátszás.

Hasonló élményben volt részem nemsokára a Kis-Küküllő melléki Kibéden is, négyfalunyi távolságra Alsósófalvától. A farsang végi házról házra járó felköszöntés és bálba hívogatás során olyan maszkos alakokkal találkoztam (bőr álarcos ostorosok és kúdusok, falovasok, bokrétás huszárok, piros bóvér, fehér bóvér), akikről addig vidékünkön nem hallottam. Egész nap velük járva, sok mindenre fény derült: nemcsak arra, hogy kiket rejt a maszk (mindannyian legények, még a menyasszony, a székely leányok és a kisasszony is), hanem arra is, hogy melyik legény mikor vállalkozhat valamely maszkos alak megjelenítésére, milyen szabályai vannak ennek, hogyan állt össze a társaság, hogyan folyt le az egész napos, kétféle – egy felköszöntő és egy tréfás csínytevő – játék, hogyan viszonyul mindehhez a falu népe. A kit rejt a maszk kérdését átfogalmazhattam arra, hogy mit rejt a maszkos színjáték: a falu kultúrájának fontos, a fiatalok várva várt eseményét, a részt vevő legényeknek szinte a felnőtté avatását.

A nyolcvanas években tudatosan kezdtem feltérképezni a még gyakorolt farsangi játékokat a Sóvidéken kívül is. Alsósófalvára, Kibédre, Mezőfelébe, Mezősámsondra, Szentgericére, Nyárádgálfalvára, Gyula-kutára, Nyárádszentlászlóra stb. a szokásesemények idején többször visszatértünk, és folyamatosan követtük a régebbi játékok alakulását, újak megjelenését. Mindenütt jól fogadtak; a szemek villanásából, egy-egy mozdulatból, fél szóból értettük egymást. Azt mondták a szemek: „ez a miénk, ez a mi szokásunk, ehhez ragaszkodunk”. És jöhetett a fonóbeli ének, tánc, maszkura és fársáng, szertartásos köszöntés, évődés és kacagás. A fonókban és az utcán kikacagták magukat az emberek, és szétkacagták a rájuk nehezedő mindenféle elnyomást. A hatalommal szemben álló világ és kultúra részének érezhettem a farsangi szokásokat. Azokon a településeken, ahol már nem éltek a fonóbeli és más játékok, kalendáris ünnepekhez fűződő népszokások, idős adatközlők úgy idézték fel emlékezetükből, mint fiatalságuk idejének legmaradandóbb emlékeit.

A gyűjtésekből, játékváltozatokból lassan kibontakozott egy sokszínű farsangi kultúrájú erdélyi néprajzi táj képe.

A kilencvenes évek elején már az a szándék vezetett, hogy a gyűjtést a teljes, tágabban értelmezett Marosszékre és környező vidékeire is kiterjesszük, és a gyűjtőpontokat az eddigi területen is sűrűbbé tegyük, lehetőség szerint a teljes színjáték-repertoárt feltárjuk. Az eddigiek mellett így jutottunk el újabb, gazdag szokáskultúrájú falvakba: Teremiújfaluba, Szentháromságra, Mezőpanitba, Mezőkölpénybe, Sárpatakra, Péterlakára, Vajdaszentiványra, Beresz-telkére, Magyaróra, Szásznádasra, Pipére, Véckére, Görgényüvegcsűrre stb. Ezeken a településeken egyrészt még hagyományos keretben, szobai, zárt társas összejöveteleken vagy farsang végi hagyományos időpontban, utcai menetben gyakorolták a dramatikus szokásokat. Másrészt megfigyelhető volt az a jelenség is, hogy többfelé felújították a játékokat, és művelődési otthonokban, farsangi találkozók során adták elő.

Az 1990-es évek második felében újabb változás állt be a farsangi szokások és játékok életében. A hagyományos formákat éltető fonók és egyéb társas összejövetelek azokban a falvakban is megszűntek, amelyekben az 1980-as években vagy a ’90-es évek elején még léteztek. A házról házra járó farsangolás, maszkurázás szórványossá vált, bár nem szűnt meg teljesen. A farsangi alakoskodás a felnőttek köréből jobbára áttevődött a kamaszok és a gyermekek körébe. Ezt segítik, táplálják az iskolai karneválok, álarcosbálok is. Megfigyeléseim szerint leginkább azokban a falvakban él a farsangi játék, amelyekben valamilyen közös munkára (szatyor-, gyékény-, kukoricalevél-fonás, kötés-varrás) rendszeresen összegyűlnek.

A farsang végi dramatikus szokások, utcai menetek viszont nem szűntek meg, alakuló, változó formában ezeket napjainkban is gyakorolják, például a mezősámsondi fehér fársángot, a mezőkölpényi szép fársángot, a kibédi fársángot, a görgényüvegcsűri fársáng farka szokásrendjét, az alsósófalvi fársángtemetést, a beresztelki púpos napi menetet, Konc király és Cibere vajda küzdelmét.

Legtöbb helyen már készülnek púpos napjára, a kosaras bálra, farsangtemetésre, vidám összejövetelekre. Azt kívánom, hogy mindenütt tartsák meg örömmel, jó magyar virtussal, összefogással!

Barabás László