Farsang végi szimbolikus lakodalmak

Az európai népek többségének körében a farsang vége

vagy „farsang farka”, „púpos napja” ideje szimbolikus cselekvésekben gazdag átmeneti időszaknak, a tél-tavasz fordulójának számított. A farsangi jókedv és mulatság, a sok és nagy evés-ivás eredetileg a várt és beköszönő tavasz örömének archaikus kifejezése, állítják az etnológusok. Gyakoriak voltak az ünnepkört lezáró utcai menetek, felvonulások, házi mulatságok és farsangi bálok. 

Farsang végén utcaszínház

Az erdélyi magyarság kultúrájában is a farsang az egész esztendő egyik legfontosabb szokásalkalmának bizonyult a legutóbbi időkig. A farsang utolsó hete – leginkább húshagyókedd és hamvazószerda – a maszkos alakoskodás, népi színjátszás telített időszaka is volt. Ebben egyrészt tovább élhettek az elmúlt farsangi hetek bekéreztető, fonóbeli vagy házról házra járó színjátékos szokásai, maszkurázásai. Bizonyos vidékeken, falvakban ebből állt a farsangi színjátszás. Másrészt ezekben a napokban nagyobb jelentőségre tett szert az egész közösséget megmozgató „utcaszínház”. Népes menetek, maszkos alakok vonultak az utcán, be-betértek  családi házakhoz, vagy meg-megállhattak egy-egy jelenet rögtönzésére, előadására. A megvalósuló játék szokáscselekménye, szimbolikája, funkciója valamiképpen kapcsolódott a farsang végéhez: az elmúláshoz és a nászhoz, párosodáshoz, a régi és az új küzdelméhez.

A farsang végi szokásjátékok és maszkjaik nem egyértelműen „szépek” vagy „csúnyák”, komikusak vagy parodisztikusak, legtöbbjük összetetten szimbolikus jellegű. Bővelkednek humoros, csúfolódó és erotikus jelképekben, mozzanatokban. Érezhető a szokásalkalomnak, eseménynek kijáró ünnepélyesség, sőt szertartásosság, és mindennek a fordítottja, a játékosság; kitapintható e szokásjátékokat éltető, fenntartó közösségi erkölcs- és normarendszer is. A napjainkban még gyakorolt vagy felújított szokásjátékokban mindezek mellett felerősödött a kortársi-nemzedéki vagy nemzeti-etnikai együttlétben, élményben és látványban, énekben és táncban megteremthető öröm, szórakozás és szórakoztatás.

Farsangkor tartottuk a legtöbb lakodalmat

Az erdélyi magyarság farsang végi szokásjátékainak tematikus csoportjaiban az európai és a magyar farsangi szokások jellegzetes témái, motívumai, alakjai szinte mind megjelennek, de legtöbbször csak a téma, a motívum, a maszk ismerős. Mindaz, ami ezekre épül, az illékony játék, az utcaszínházi pillanat ereje, közösségi érvényessége sajátosan ránk jellemző, és vidékenként, falucsoportonként változhat, sőt akár egy falun belül is. Összességében pedig oly sokszínű.

Az erdélyi farsang végi szokásjátékok egyik összefoglaló gondolatköre a termékenység, a párosodás, a nász, az élet továbbadása, folytonossága. Ennek konkrét megjelenítői a játékok menyasszonyai, vőlegényei vagy a lakodalom utánzása. A helyi hagyománynak megfelelően a részt vevő házasság előtti fiatalok szimbolikusan megjelenítik, illetve eljátsszák, mintegy előre vetítik a lakodalmat. E szimbolikus lakodalomban a verbális kommunikáció mellett vagy helyett az öltözet, az álarc, az ének és a tánc, a gesztusok beszélnek.

De miért szimbolikus szokásjáték vagy éppenséggel állakodalom a farsang végi? –  kérdezhetnők naivul. Azért, mondaná a szokás rendjének szószólója, mert végig a farsangon, hat hétig, valóságos lakodalmakat lehetett és kellett tartani. A népi emlékezet szerint és anyakönyvi adatokkal, statisztikákkal bizonyíthatóan nem is olyan régen farsangkor tartottuk a legtöbb lakodalmat. Ennek oka összefüggésbe hozható azzal, hogy valamikor a farsang az új párok egybekelésének nemcsak hagyományos, hanem kötelező időszaka is volt, a néphit mágikus kapcsolatot érzett az új pár jövője és az ébredő természet, a nappalok hosszabbodása és enyhülése között. Akik nem mentek férjhez, nem nősültek meg a legalkalmasabb időben, azokat a közösség számontartotta, sőt büntette. Ne csodálkozzunk hát, hogy annyi menyasszonyt és vőlegényt, párokat, násznépet, lakodalmi jelenetet látunk-hallunk a farsang végi dramatikus szokásokban Torockótól Beresztelkéig, az erdővidéki Bölöntől Gyergyóditróig, hogy ölelkező bábuk forogtak keréken, hogy vénleányoknak kellett öltözni és tuskót húzni, vagy a vénlegényeknek csutakot húzni a Nyárádmentén, ott is legtovább Szentgericén. A farsangi világszemlélet és közösség így biztatta és egyben figyelmeztette az egyént az élet folytatására, a jövőre, a megmaradásra. És egyben harmóniára az isteni és emberi törvényekkel.

Szép fársáng, fehér fársáng a marosszéki Mezőségen

A marosszéki mezőségi lakodalmas szokásjátékokban vendégséges alapon ment minden, vagyis a szokás egészében lakodalomszerű volt. Mezősámsondon és Szabédon a neve fehér fársáng, Mezőkölpényben szép fársáng, Mezőmadarason mindkét nevét használták. Szereplői Sámsondon a násznagy (bojér), két vőfély, menyasszony, vőlegény, vendégséges párok (6-8 fiú-leány pár); Kölpényben a csattogtató (ostoros), vőlegény (első huszár), násznagy (második huszár), vőfély és koszorúsleány (több pár), lakodalmi gazda és szakácsné. Madarason az ostorost betyárnak is hívták. A játékra hetekkel azelőtt készülődni kezdtek, beszerezték a ruhákat. A legényeket szeretőjük öltöztette, a leányokat az édesanyjuk. A farsang utolsó hetében, régebben hagyományos módon húshagyókedden egyik társuknál felöltöztek, délután végigjárták az egész falut, házról házra menve. A játék abból állt, hogy bevonultak és énekelve körbetáncoltak a szobában. A közismert „Elvesztettem zsebkendőmet” dallamára táncoltak, és fújták hozzá a farsangi nótát: „Rengesd, uram, a gyermeket, hadd menjek a táncba,/ Ott vannak a szép legények a jó mulatságba”. Kétszeri körbetáncolás után bemutatkoztak, felhajtották csipke álarcukat. A falujárás után visszatértek az elindulási helyre, és együtt mulattak. A mulatság az elmúlt évtizedekben áttevődött a művelődési otthonba, a szokásjáték pedig bálba való hívogatássá alakult. 

 Sámsondon három bált tartottak, tartanak a farsangon: egyet a magyarok, egyet a románok és egyet a cigányok. Ennek megfelelően a bál napján a magyar, román vagy roma fiatalok öltöztek fehér fársángnak, és a bálban is bemutatták a táncot. Az 1980-as évek közepén ez a művelődési otthon által is támogatott, szervezett forma a bálszervezési tilalom és egyéb tiltások következtében bomladozni kezdett. Ezekben az években a magyar fiatalok a szokáshoz való ragaszkodásuk jeleként önmaguk számára csak úgy külön is megtartották. Ha nem volt szabad bált rendezni, akkor a dalkör és a citerazenekar próbáját használták fel arra, hogy eljárják a fehér fársángot. 

Így történt ez 1989. február 19-én is, amikor Szász Mária zenetanárnő és Fekete Gyula tanár úr meghívására Bálint Zsigmond fotóművész barátommal először dokumentálhattuk forgatókönyvszerűen a megvalósuló, élő szokásjátékot. Ekkor Pánczél Csaba katonaviselt legény volt a fehér fársáng násznagya, ő vezette a menetet, nagyokat csattintott ostorával, hogy hírül adja a fársángolók érkezését. 1989-ben csak néhány magyar családot kerestek fel, azok jól fogadták őket. A falufeljárás után a fiatalok visszatértek a művelődési otthon próbatermébe, ahová már begyűltek a dalkör és a citerazenekar tagjai. Nekik is bemutatták a táncot, majd közösen vacsoráztak, és táncoltak, mulattak éjfélig.

Szokásunk élete az utóbbi évtizedekben

 A változások után, az 1990-es évek elején Mezősámsondon visszaállt az 1960–70-es évekbeli szokásrend: mind a magyarok, mind a románok, mind a magyar ajkú cigányok megtartották a fehér fársángot és a báljukat, három egymást követő farsangi hétvégén. De ez a szokásrend csak néhány évig tartott, lassan bomladozni kezdett. A ’90-es évek második felében úgy tűnt, hogy teljesen kimarad a sámsondiak életéből. Az ezredforduló évében, 2000-ben aztán újból megtartották, ezt a változatot is részletesen dokumentáltuk. A szervezésben összefogott a „templom és iskola”, a lelkipásztor házaspár és a tanárok, tanítónők. A részt venni vágyók összeírásakor kiderült, hogy szinte kétszer annyian jelentkeztek, mint ahányan a hagyományos formájában részt szoktak venni. Vagyis mindazok, akik a kilencvenes évek második felében legényekké és leányokká cseperedtek, és otthon tartózkodtak, szám szerint 33-an, 15-27 éves korhatár között, a konfirmáltaktól a házasulandókig. Ez a létszám az akkori sámsondi magyar fiatalság 80%-a volt. Az is elmondható, hogy sokkal több helyen fogadták, mint amennyire számítottak: ötven családnál ötven előadást tartottak az este folyamán. Dupla csapattal is öt órába telt a farsangbemutató, éjfél előtt egy órával érkeztek vissza a kultúrházba. Az akkori generáció még két évig éltette a szokásjátékot, aztán újból abbamaradt. A románok is, a romák is abbahagyták. A tetemes költségekre hivatkoztak, és hogy nincs kivel megszervezni. Háromévnyi szünet után, 2006-ban mind a román, mind a magyar fiatalok újból eljárták a fehér fársángot, az utóbbiakét személyes részvétellel dokumentáltuk. A szokás rendje, eseménysora, forgatókönyve lényegében változatlan, a megvalósult szokásjáték, közösségi esemény mégis egyedi. Ennek alapján részletesen elemezhető lenne a szokáshagyomány ezredforduló utáni szervezése, átadása és a hagyományt éltető közösség működése. Csak néhány példa. 1989-ben Pánczél Csaba volt a násznagy, Fekete Gergely középiskolás a vőlegény és Szántó Krisztina  diáklány a menyasszony. Az akkori résztvevők közül 2006-ban néhányan a falu vezetői: Pánczél Csaba, Fekete Gergely községi tanácsosok, akárcsak az akkori szervező Fekete Gyula tanár. Ők nemcsak kezességet vállaltak az esemény megszervezéséért, hanem Pánczél Péter egykori vőféllyel együtt a lebonyolításban is kezeskedtek. Az 1989-es menyasszony, Szántó Krisztina mint édesanya vett részt az előkészületekben, leánya, a szintén diáklány Krisztina-Blanka 2006-ban Bende János Attila párja a farsangi lakodalomban.