Farsang farkán (3.)

Konc király és Cibere vajda küzdelme

Az európai középkori farsangi rítusok egyik gyakori eleme volt a küzdelem, a verseny, a vetélkedő játék. A feljegyzések szerint egész falvak vívtak szimbolikus, játékos mozzanatokban bővelkedő harcot egymással. A legtöbb játék a farsang megszemélyesített alakja köré szerveződött. Ritkábban a következő egyházi időszakot, a böjtöt is megszemélyesítették: vetélkedésüket, küzdelmüket dramatikus játékokban megjelenítették. Elég talán id. Pieter Bruegel német festő 1559-es Farsang és böjt harca című sokfigurás ismert kompozíciójára utalni, amelynek központi jelenete a hordón ülő kövér Farsang és a sovány Böjt párviadala. De nemcsak festményeken vívtak csatát, hanem valóságosan is. Peter Burke kutatásai szerint az 1506-ban Bolognában rendezett farsang végi küzdelemben a Farsang kövér lovon, a Böjt sovány gebén vezette viadalra híveinek seregét. 

A magyar népszokásokban a farsang és a böjt vetélkedését Konc király és Cibere vajda megszemélyesített küzdelmeként ismerték. A fentiekhez hasonló időben, az 1500-as évek közepén írta Szkhárosi Horvát András eléggé elítélően: „Ütközet nagy lesz mindenkor a farsangban, mikor Czibere bán beszáll az Bánságban/ Koncz vajda haragszik, dul-ful haragjában”. Ezt a vetélkedő, két mentalitást, életfelfogást szembeállító, külsőségeiben látványos, dramatikus szokást sokfelé gyakorolták. A 20. századig leginkább az erdélyi népi kultúrában maradt fenn, különösen a székelység körében. Konc király (vagy Csont király, Sódor vajda) a húsos, zsíros ételek, a farsangi eszem-iszom jelképe; Cibere vajda (Cibre vitéz, király, fejedelem stb.) a hús nélküli ételek, a savanyú levesek, a böjti aszkétikus életfelfogás jelképe. 

 

„Játékból összeverekedtették”

A marosszéki Csont király és Cibre vajda két szalmabábu volt, amelyeket mind a farsang elején, mind a farsang végén összeverekedtettek. A Felső-Nyárád menti falvakban a 19. század végén szokásban volt – Harmath Lujza korabeli leírása szerint –, hogy húshagyókedden a táncházbeli fiatalok elkészítették szalmából Csont királyt és Cibre vajdát. Fejükre papírkoronát tettek. A két alakot kivitték az utcára, és ott „tréfás versek és szóváltások között háborút folytattak”. Ebben a csatában Cibre vajda verte meg rendesen Csont királyt. A két bábut a legények ezután kivitték a mezőre, és „nagy vígság közt” megégették. Az írónő ismertetését azzal fejezi be, hogy ezt a küzdelmet a farsang elején, vízkereszt napján is eljátszották a két szalmabábuval, de akkor nem Cibre vajda, hanem Csont király győzött.

A bábukkal vívott tréfás küzdelem szélesebb elterjedésű lehetett. Márkodban (bekecsalji református falu) is hasonlóképpen zajlott az esemény. Idős adatközlőink hallották a szüleiktől, hogy „amikor ők fiatalok vótak, húshagyókedden a templom előtt Csont király összeverekedett Cibre vajdával. Csináltak két bubát szalmából, az egyiket jó vastagra, ez vót Csont király, a másik sovány, az vót Cibre vajda. Olyan királyformák vótak. Ott ne, játékból összeverekedtették, s a sovány megverte a kövért. Osztán elégették a bubákat, s mentek még egyet mulatni”. A Kis-Küküllő mellékvölgyében, a katolikus Székelyszálláson Csont király helyett Sódor vajdáról mesélték nekem negyedszázaddal ezelőtt: „Azt mondták mamáék, hogy húshagyókedden éjjel 2 órakor Sódor vajda s Cibre vajda összeverekedett. Amikor ők gyermekek vótak, a verekedést bubákkal csinálták. Örökké Cibre vajda verte meg a másikat, mert kezdődött a böjt. Húshagyókedd után nem vót szabad zsíros ételeket s húst enni. Ami még megmaradt keddről, megették csütörtökön, aztán vége vót”. 

 

Konc halála, Cibere győzelme? 

A megjelenített küzdelem valamilyen formája másutt is népszerű volt. A 20. század elején a csíkmenaságiak és a pottyándiak – Vámszer Géza leírása szerint – hamvazószerdán összetalálkoztak a mezőn, birkóztak, egymást földhöz verték, más adat szerint két legény fakarddal tréfásan verekedett. Adatközlőink visszaemlékezése szerint a 20. század közepén hamvazószerdán itt Konc királyt temették. Alakítására egy jókedvű kövér legény vállalkozott. Földig érő zekét vett magára, bundasapkáját kifordította. Eketaligára, az ún. dögszekérre ültették, ezt a legények kötelekkel húzták. Mindhárom falurészből (Menaságról, Újfaluból, Pottyándról) indult egy-egy dögszekér. A legények savanyított káposztafejeket hordoztak karóba húzva, ezek jelképezték a böjtöt, mert Cibere vajda megszemélyesítése akkor nem volt szokásos. Konc királyt a menet végén tűzre dobták, az előkészített szalmát elégették, a legény megmenekült. Az udvarhelyszéki Parajdon is Konc királyt temették a 20. század harmincas éveiben. A húshagyókeddi bál után a besorozott katonalegények egyik társukat rudakra fektetve vitték a piactéren ásott gödörhöz. Másik társuk siratóasszonynak öltözött. A megismétlődő siratási jelenetekbe beleszőtték Konc király nevét, mintha őt temették volna: „Állovájter, Konc király! Elő a fokhagymával, a vereshagymával, a káposztacikával s a főtt pityókával” (állovájter = távozz!). A legények itt is botokra kötve vitték az említett böjti ételeket. Egy 19. század végi udvarhelyszéki híradás szerint ott úgy tudták, hogy „Cibre vajda és Konc király, két nagy fejedelem vízkeresztkor és húshagyókor élet-halál harcot szoktak vívni egymással…” A többit már ismerjük. 

A csíkmenasági és gyergyóditrói farsang végi menetekben az ezredfordulón is ott látjuk Csont-Konc király és Cibere-Cibre vajda szimbolikus alakját lóháton, szánon vagy gyalog, igen megszelídülve, különösebb akció és pláne küzdelem nélkül. Inkább Konc uram szomorú, Cibere már nem savanyú, hanem ő a vidám legény.

 

Visszavonultak a szájhagyományba

Küzdelem jóformán nincs, de annál több a szóbeszéd, a szájhagyományos történet. Ha végigkérdeznők a mai legidősebb nemzedéket egy-egy településen, a katolikus székely közösségekben biztosan találnánk olyanokat, akik megmondanák, hogy az ő hatá-rukon, falujukban pontosan hol verekedett, csatározott egykor Konc király és Cibere vajda. Magam is olvastam és hallottam ilyen történeteket. Íme egy csokorra való. Csíkrákoson a Cseredombon, Gyergyóditróban a Bozóka oldalában, Szentmiklóson a Csobot-hegyen, Nyárádszentháromságon a Tüzes-hegyen verekedtek össze. Mivel Cibre vajda győzött – győzködtek engem is Szentháromságon –, el kellett tenni a kürtőskalácsot, a húslevest és mindenféle húsos ételt, még a fazakakat is jól ki kellett mosni, vagy újat venni. Nyárádköszvényesen a falu közepén, nem messze a templomtól verekedtek, itt is azzal az eredménnyel, hogy többet nem szabad húst enni böjtben. Székelyszálláson az úton verekedtek, Cibre vajda győzött, és eldugta a gyermekek elől a kürtőskalácsot. „Persze, édesanyám dugta el. Húshagyókedden sütött, ettünk belőle valamennyit, de másnap, hamvazószerdán hiába kértük. Csütörtökön elővette, akkor még megehettük.” Számomra szinte személyessé vált az alábbi történet, sóvidéki gyermekekül mindannyian átélhettük volna: „Tízéves lehettem, amikor egyszer apám jól becsapott. Azt mondta egy reggel, hogy fussak ki a Földvár felé eső határrészre, pontosan megmondta a helyet, mert ott az éjjel Cibere vajda és Konc király összeverekedett, s az aranybicskájukat ott hagyták. Hát nekem hogyne kellett volna aranybicska! Egész délelőtt keresgéltem, de nem találtam meg. Amikor nagy szomorúan hazajöttem, több ember volt nálunk, egyet jót kacagtak azon, hogy én mit keresgéltem”. 

 

„Szedjétek össze a csonka kardokat!”

Ha aranybicskát nem is találnánk a küzdelem színhelyén, csonka kardokat annál inkább. De csak akkor, ha Kis-Küküllő vidéki vagy 

bekecsalji gyermekek lennénk. E kistájak többnyire református felekezetű falvaiban gyűjtésünk alapján (Nagy- és Kiskenden, Székelyszentistvánon, Kibéden, Gegesben, Abodban, Rigmányban, Szentsimonban, valamint Bedében, Nyárádszentannán, Vadadban) e két szimbolikus alak verekedésének maradványai köré szerveződött színjátékszerű szokás. Hamvazószerdán reggel a nagyszülők kürtőskalácsot, pánkót, egyéb süteményt aggattak az ajtó előtti és az udvaron levő fák ágaira, vagy más jól látható helyre. Az ébredő gyermekeknek előadták, sőt eljátszották Konc és Cibere vagy Sódar Mihály és Cibre Domokos verekedését és azt, hogy a nagy küzdelemből csak Sódar vajda csonka kardja maradt meg, és elhullatta éppen itt, az udvaron: „Gyertek, szedjétek össze!”, „Még a kendőmet is levettem, a fejemet is összeborzoltam, hogy higgyék – mesélte 2007-ben Gegesben Somodi Regina néni. – Sódar vajda, Cibere vajda járt itt, a Kis-erdőben tüzeltek, égettek, aztán összevesztek. Megtéptek ingemet is. A sok pánkót, csonka kardot elhullatták. – Ezeket minden évben tarcsuk. Minden évben jövök az unokákhoz. Veszek valamit nekik. A pánkó mellé hozok csokoládét, rágógumit is”. „Amíg nagytatám bírta magát, minden évben átjött Gegesből. Hozott egy ágas fát a kezében, s arra rá volt húzva kürtőskalács, s a végibe pánkó. Háromágú volt a fa, mert hárman voltunk testvérek. Azt mondta, látta Sódar vajdát, hogy elhullatta a csonka kardot, és ő összeszedte” (Nyárádszentsimon).

 

„Ha mi elmúlunk, ez is elmúlik?”

Amikor arról kérdeztem Regina nénit, hogy mennyiben tartják Gegesben ezt a szokást, válasza belém nyilallt. László János tanár úr gegesiként még mint élő szokásról írhatott 1996-ban a „púposnapi sódarvajda-járásról”. Regina néni pedig már ezt mondta: „Mostanában megy ki divatból. A fiatalabbak elhagyják. Amíg az öregek élnek, mindig lesz. Ha mi elmúlunk, ez is elmúlik”. Így lenne? Nem az én tisztem ebbe beleszólni, de azzal zárom, hogy felidézem kedves tanítványom, Nagy Erzsébet gegesi óvónő akkori szavait: „A tavaly éppen farsang végén, szerdán nyílt órám volt az óvodában. Több kolléganő jelenlétében szerettem volna valamivel meglepni a gyermekeket. Pánkót, csörögét, kürtőskalácsot, csonka kardot vittem. A gyermekek többsége nem tudta, hogy mi a csonka kard, nem hallott Sódor vajdáról…”