Fájdalom a vásznon

Lélekből vizsgálni a festményeket

Három hónapja kezdődött az Edunium civil szervezet Edu.Tea Kortalan találkozások című programja, a szervezők minden szerdán különböző, igencsak tanulságos beszélgetésekre várják az érdeklődőket a marosvásárhelyi Kálvin János idősotthonba. A május 29-i előadás témája: a fájdalom a képzőművészetben. A művészettörténeti utazásban számtalan híres festő és szobrász munkásságán figyelhették meg a résztvevők a fájdalom megjelenését. 

Dr. Salat Csaba orvos és műgyűjtő előadása nemcsak a fizikai fájdalmat ragadta meg, hanem részletesen vizsgálta a szenvedés és a gyötrelem lelki rétegeit, stációit. Michelangelo Piétájától Frida Kahlón át a jelenkorig figyelhettünk meg alkotásokat. Felmerül a kérdés: vajon hogyan tudjuk mi, hétköznapi emberek felvállalni esendőségünket és fájdalmainkat? Mire tanítjuk a környezetünket, a társadalmat azzal, ha merünk önmagunk lenni, felvállalva tapasztalatainkat a fájdalom tükrében?

Dr. Salat Csaba az előadás kezdetén elmondta, érdemes feltenni magunkban a következő kérdést: mit keresünk az életben? Bevallom, a félperces csendben magam is elgondolkodtam, mi lehet erre a helyes válasz. Hirtelen annyit tudtam megfogalmazni, hogy talán egymást, a kapcsolódást embertársainkhoz. Mint kiderült, a kérdésre jóval egyszerűbb volt a válasz. A szépet keressük. A jóra, pontosabban a jobbra való törekvésünk központi helyet foglal el az életünkben. A fizikai és lelki fájdalom ennek tükrében jelenik meg a mindennapi életünkben. A jóra és a szépre való törekvés viszont egyfajta fájdalommal és csalódottsággal jár. 

A műgyűjtő olyan történelmi eseményeket vett górcső alá, amelyek megrázták az emberiséget, és olyan alkotásokat tekinthettünk meg, amelyek ezeket a megrázkódtatásokat tükrözik. Krisztus keresztre feszítésétől 2024-ig utazhattunk. Lássunk néhány stációt, amelyek tanulságosak lehetnek. 

Gyakran, ha festményeket nézünk, egyszerűen döntünk – valami vagy tetszik, vagy sem. A köztes út az, hogy elfogadjuk a látványt, de nem gondolunk bele mélyebben az ecsetvonásokba. Dr. Salat Csaba előadása abban segített a közönségnek, hogy a látható mögött észre tudja venni a láthatatlant. 

Krisztus kereszthalála a mai napig egy hitbéli megerősítést jelent a keresztények számára. Értem halt meg a kereszten – halljuk többször. Salat doktor elmondta, a vallási festményeket, alkotásokat I. Gergely pápának köszönhetjük, aki a középkori művészeket arra kérte, hogy a templomok falait freskókkal díszítsék annak érdekében, hogy mindenki számára elérhető legyen a bibliai tudás. A festészet ily módon egy csatorna volt azok számára, akik nem beszélték a latin nyelvet, esetleg nem tudtak írni és olvasni. Olyan híres festők Krisztus-ábrázolásait elemezhettük, mint például Giotto di Bondone, Hieronymus Bosch, David Alfredo di Sigueros, Munkácsy Mihály, Marc Chagall, vagy akár említhetném Bellinit és Botticellit, Salvador Dalít, Michelangelót vagy Vincent van Goghot is. A műgyűjtő orvos kitért a festői stílusok egyediségére is. Felhívta a figyelmet arra, hogy a képzőművészetben minden ecsetvonásnak értelme és jelentése van. A fájdalom megjelenését nem csak az arcokon, hanem a képzőművészeti egységben is megvizsgáltuk: a színek, a perspektíva, a megjelenő figurák szerepe, a képen látható alakok helyzete és pozíciója alapján, valamint a történelmi korszakot és hátteret is tematizáltuk. 

A történelem fájdalmas pontjaira is hangsúlyt fektetett dr. Salat Csaba. Szóba került a fájdalom a háborús festményeken, mészárlások, felkelések, a reformáció eseményei, illetve az első és második világháború tragédiája. A többi között A khioszi mészárlást elemeztük Eugene Delacroix alkotásán, illetve Marc Chagall Fehér feszületét is megtekinthettük, amely előrevetítette a zsidók auschwitzi kivégzését a koncentrációs táborokban. 

Vass Tamás marosvásárhelyi grafikusművész fájdalomábrázolásaira is kitért a műgyűjtő, hiszen több alkotásán érzékletesen tükrözte saját maga, a társadalom és a történelem gyötrelmeit. 

A kortárs művészet is terítékre került. Banksy brit graffitiművész, politikai aktivista és festő munkáiról szintén szó esett. A graffitiművész Medúza című művének újragondolt változatát vettük szemügyre. Az eredeti festmény Théodore Géricault francia festőművész nevéhez fűződik, amelynek eredeti címe A medúza tutaja. Mint ismert, a festmény igaz történetet ábrázol. 

1816 júniusában egy francia hajóflotta indult Szenegálba, hogy visszavegye az angoloktól a gyarmatot. A Loire, az Argus és az Écho hajókat a Medúza vezette. Utóbbi megelőzte a flotta többi tagját, de a rossz navigáció miatt 160 kilométerre sodródott tőlük, majd zátonyra futott a mai Mauritánia közelében. A legénység próbálta kiszabadítani a fregattot, de sikertelenül, így a 400 utasnak hat csónakba kellett volna tömörülnie. Becslések szerint 150-en egy rögtönzött tutajra kényszerültek. Az élelem és a víz hiányában az emberek többsége életét vesztette, és a kannibalizmus is felütötte fejét a tutajon. Tizenhárom napot bolyongtak a nyílt tengeren, majd az Argus talált rá az életben maradt tizenöt férfire.

Az eredeti művet tehát Banksy újragondolta, a rögtönzött hajó mögött egy luxusjachtot láthatunk, amely a tutajhoz viszonyítva ellenkező irányba halad. Az alkotás tükröt tart a mai társadalom elé, az előadó ezért is emelte ki részletesen a gazdagok vs. szegények, a segítségnyújtás, a tragédiák iránti közömbösség és a dehumanizáció kérdését. Jelenleg is több katonai konfliktusnak lehetünk többé-kevésbé szem- és fültanúi. Minden esetben a biztonság, a megélhetés, a fenyegetettség témája dominál, úgy, ahogyan azt a festményeken is láthatjuk. 

Dehumanizáció – ez a szó maradt meg bennem az előadás után. Hogy miért is?

Mert immorális gesztusaink a tetőfokra hágtak az elmúlt két évtizedben. Hány meg hány videót láthattunk már a televízióban és az interneten olyan személyekről, akik az utcán összeestek. Emberek százai mentek el mellettük, azt feltételezve, hogy módosult tudatállapotban vannak. Nem segítettek. „Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan” – olvasható Albert Camus Közöny című regényében. A háború hatásai ennek az embertelenségnek a tükörképe. Emberek élete és léte felett rendelkeznek bizonyos vezetők és társadalmi feladatok, elvárások. Családokat fosztanak meg a szeretteiktől. Kizsákmányoljuk egymást a fizikai, valamint a verbális agresszióban és erőszakban. Politikai táborokban gondolkodunk. Az a jó, amit mi hiszünk és mi vallunk. A többi mellékes, ő nem a mienk, mert nem egy a gondolkodásunk. A rasszizmus, a diszkrimináció legkézzelfoghatóbb formája is „felütötte” fejét, az antiszemitizmussal együtt. Láthatjuk az amerikai egyetemeken (is), a palesztinpárti megmozdulások tekintetében. Az öltözet, az eszközök, az internet, a társadalmi státusz, a pénz, a végzettség és a hovatartozás is határokat húz az emberek között. Pedig mindannyian a hominidák csoportjába tartozunk, és a kategória nem más, mint az ember. Minden ember által kitalált tényező nélkül: ember.

Ez a posztmodern embertelenség vesz körül bennünket – amit előbb-utóbb a kiállítótermekben is láthatunk.