A faház kincsei
2014-12-09 16:35:09
- Nagy Székely Ildikó
„A legjobb édesapának”, „Drága édesanyámnak” – olvasható a virággal, levéllel díszített mézeskalácsokon, amelyeket aszalt gyümölcsös házicsokoládé mellett kínál Gálffi Dezső a barátságos faházikók egyikében.
Harang és szív formájú üzenetek várják Marosvásárhely főterén az eső áztatta karácsonyi vásárlókat. „A legjobb édesapának”, „Drága édesanyámnak” – olvasható a virággal, levéllel díszített mézeskalácsokon, amelyeket aszalt gyümölcsös házicsokoládé mellett kínál Gálffi Dezső a barátságos faházikók egyikében.
– Nem zavar, kérdezzen nyugodtan – mondja, amikor mesterségéről érdeklődöm. Szeretettel beszél az évről évre fejlődő családi vállalkozásról, amely a nagyszülőktől tanult mézeskalácssütéssel indult, és öt éve bővítette kínálatát a svájci recept szerint készített csokoládékkal.
– A kitartás a titka az egésznek. Az első mézeskalácsainkat a disznó sem ette meg – teszi hozzá, aztán arra is felhívja a figyelmemet, hogy mindig is a hagyományos formákban, mintákban, magyar motívumokban gondolkodtak, ugyanakkor igyekeznek az évszakok járásához igazítani a termékeket, tavaszi és téli kollekciójuk is van. A szenteste előtti heteket Gálffi Dezső évek óta Vásárhelyen tölti, törzsvásárlói is vannak.
– Az ittlétünket ünnepinek érzik az emberek. Igaz, nem akkora a kereslet, hogy meggazdagodjunk belőle, de azért elégedettek lehetünk. Meg aztán vagány is itt – mondja a 30 éves székelyudvarhelyi fiatalember.
Amikor személyes élettörténete körvonalazására kérem, mintha megtorpanna egy kicsit. Az már bonyolultabb, jegyzi meg, de végül mégis feltárja előttem a nem mindennapi utat és annak állomásait.
– Művészeti iskolát végeztem Udvarhelyen, szobrász lett belőlem. Érettségi után elkerültem Budapestre egy filmgyárba mint hangtechnikus. Aztán a néhai Pauer Gyula Kossuth-díjas szobrász-, látványművész műtermében dolgozhattam látványtervezőként. Innen Farkas Ádám Munkácsy-díjas szentendrei szobrászművészhez kerültem, tőle tanultam meg a kőrestaurátori szakmát. Ezt követően másfél évig Londonban dolgoztam szoborrestaurátorként.
– Meséljen egy kicsit az ott töltött időről!
– Számomra az arctalanság, az egyéniség nélküliség jellemezte a londoni világot. Ami a munkát illeti, kizárólag köztéri szobrokkal dolgoztam. Aztán egy barátom felkérésére Hongkongba költöztem. Egy ottani filmstúdióban kaptam munkát fotósként és látványtervezőként, kreatív emberként. Alkalmam volt megismerni a kínai kultúrát, annak minden szépségét. Innen a Svájcban élő nővéremhez utaztam. Ott született a csokoládékészítés gondolata. Bejártam az ottani csokoládégyárakat, alapanyagokat, eszközöket vásároltam.
– Nem gondolt arra, hogy kint maradjon?
– Egy percig sem. Tetszik az ottani rend, az, hogy minden szervezetten, rendszerszerűen működik, de nehezen bírom az embertelen hajtást, azt a kizsákmányolást, amivel a svájciak az alkalmazottakhoz és önmagukhoz is viszonyulnak. Nagyon drága ott az élet, az albérlet egy hónapra például 1500 euróba kerül. Minden évben vissza szoktam térni, most januárban is úgy van, hogy megyek, de mindig céltudatosan arra összpontosítok, amire szükségem van, mind a felszerelést, mind a tudást illetően, és miután megszereztem, megvásároltam, ami kell, irány haza.
– Vannak új terveik a vállalkozást, a kínálat bővítését illetően?
– A legközelebbi újítási szándékunk az, hogy a mézeskalácsokat díszdobozokba csomagoljuk.
– Említette, hogy karácsonyig marad nálunk. Az ünnepek után még visszatér a télen?
– Már nem. Mint mondtam, januárban Svájcba mennék, ugyanakkor a karácsonyi ünnepek után már húsvétra készülünk.
