A szónoklat természetesen megköveteli, hogy tartalmazzon itt-ott csipetnyi negatív elemet is, de csak olyan mértékben, mint a futó nyári zápor.
Mostanában minden fontos ember és testület elvégzi a tőle megszokott és megkívánt évértékelőt. A lényeg az, hogy ezekben az évet mérlegelő beszámolókban, kinyilatkoztatásokban, a múltra (egy esztendőre) visszavetített próféciákban elhangozzék: milyen jó volt nekünk, mennyire élveztük, micsoda sikereket arattunk és mennyi jót vetettünk el a jövőre nézvést. Tehát sugárzik belőle a derűnek látása, a magában bízás és erő, az elejitől fogva tudtuk, hogy így lesz.
A szónoklat természetesen megköveteli, hogy tartalmazzon itt-ott csipetnyi negatív elemet is, de csak olyan mértékben, mint a futó nyári zápor. Persze mi azokra is felkészültünk, vittünk magunkkal esernyőt, hoztunk törvényt, kutyát, lapátot, rendeletet, kivezényeltünk ezer embert. Megoldottuk, kijavítottuk, túlléptünk rajta, helyrehozatala ütemesen folyamatban van stb. stb. A lényeg: hogy azok az emberek, akik az évértékelőt hallgatják, elolvassák, passzív tévézés vagy rádiózás közben a tudatuk felszínét az optimizmus kis röppentyűi bombázzák, ne keseredjenek el, ne menjenek fejjel/tankkal/okkal a falnak vagy ne gondoljanak arra, hogy jobb, ha szedik a sátorfát és elmennek a Hetedhét plázába/mollba egyet tambókoskodni, cicázni.
Ha a múltat, az ellenfél uralta múltat sötét színekkel, a magunkéban pedig a küzdelmet festjük fel a realizmusnál jóval erősebb ecsetvonásokkal, szóval egyfajta szuperrealizmussal, akkor nyert ügyünk lehet. Ugyanis a jó évértékelő pozitív, bizakodó, életkedvet felbuzogtató enzimek fokozásával jár, a tudat kitágul, porhanyóssá válik, az évértékelő egyed vagy testület igéit hajlandó kisebb ellenállás árán is befogadni, szóval az átalunk (=vezér/főhivatal) által megkívánt mértékben módosulni. Átalakulni, átrendezni, átértelmezni a közvetlen tapasztalati empíriát a szónok kívánta irányban és mértékben mind hétköznap, mind az évközi vasárnapokon. Az ünnepekről (állami és egyházi) nem is szólva.
Ha az évértékelő nyomán keblünk megtelik dagadóval (büszkeség, szívverés, jó levegő, dús legelő, érett kalász, napsütés, tengernyaldosás), ha a szemünk előtt csodás képek vonulnak el (bőség, boldogság, jutalomhajóút Thaiföldre kis pajzán masszázzsal megtetézve, új kocsi, új lakás, új szerető, új főnök, nagyobb fizetés, mesés nyugdíj, a szerencsejáték zrt. tudósítása nyereményünk össze-géről hét számjegyben), ha a fejünkben zsongani kezdenek a legcsodálatosabb dallamok, és az ábrándképek a közeli valóság és elérhetőség álöltönyét öltik magukra, ugyanakkor a szomszéd házban valaki (nőnem) ledobja magáról a légies könnyedségű klepetusát, hogy felfedje kendőzetlenül – el nem húzott sötétítők – a mezítelen igazságot, ha a testünket jótékony bizsergés tölti el, lábunk és rekeszizmunk beleremeg a jövő testmelegébe és a szavak buja józanságába, és kezünkben magától felfénylik a 170 ezer megapixeles JAX3 digitalsoftver kamera, önhülyítő extrákkal felszerelt mobilstúdió – telefon, rádió, tévé, fényképezőgép, komputer, kenyérpirító, traktor és önöblítős mobilvécé –, nos, akkor a szónoklat, az évértékelő maradéktalanul elérte célját.
Az évbecsüs nyugodtan és széles mosollyal – ezt tanítják a műszaki és politikai főiskolákon – koccinthat munkatársaival, beosztottjaival, beszállítóival, porszívóügynökeivel és benzinkutasaival, aktakukacaival és útbiztosaival, minisztereivel és kacsaúsztatóival, mert a cél elérve. A nép boldog és vigad.
Ha nem – akkor nem.