Európai romok között

J. Gauck német szövetségi elnök felkereste Nagydisznódot az államelnök társaságában. Vajon mit akartak neki megmutatni? A hiányt vagy a szépen kiglancolt főteret? A település összes szász lakója valószínűleg kisereglett látni egyszerre két (német) államfőt. Nem optikai csalódás és nem is az NDK pártfőtitkára vagy az államtanács elnöke. Közülük az egyik csak a magánéletben beszél(het) németül, vagy még akkor sem. Utoljára huzamosan a fizikaórákon tehette, midőn még tanár vala.

Szépnek, rendezettnek, gondozottnak, minta műemlék városnak tűnik, s valószínűleg öröm ránézni és nosztalgikusan arra gondolni, mit hagytak itt különféle kényszerek hatására az egykori szorgalmas takácsok, kereskedők, mesteremberek, sörgyárosok és fogyasztók, tanárok, muzsikusok, írástudó szántóvetők.

Ez a látogatás rögtön egy másik látogatást juttat eszembe. Távolról sem magas rangú, egyáltalán nem került a média kereszttüzébe. Egy vasárnap reggel kb. három tucat érdeklődő, kíváncsi, múltat szerető ember kerekedett fel a Borsos Tamás történészkör biztatására, és Beszterce megyébe szállt ki. Végtére is a szomszédos közigazgatási régióban valaha szászok (is) laktak, akik nagy része még 1944-ben kénytelen volt elhagyni 800 év után hazáját és szerencsét próbálni másutt, a nyugati hazákban. 

Itt maradtak építészeti emlékeik. Lassan már csak papíron. Mindent besző az enyészet, az emberi nemtörődömség, az új gazda gőgje és megvetése a másság iránt, a jó és türelmes nép metabolizmusa, szemétdobáló kedve és szabadsága maradandó nyomokat hagyott. Sivár romok fogadtak a legtöbb helyen, vagy kongó üresség. Holott az épületeknek egykor, 944 után más hivatást adott az új tulaj, a szászok, az evangélikus egyház örökébe lépő Bizánc és dákórómaiság vagy a szocializmus. 

Ide bezzeg senkit sem hoznak, ezeket a csodálatos gótikus vagy barokk romokat, tornyokat, falakat, beomlott boltíveket, szemétkupacot – az örökséget átvevő község anyagi életének keresztmetszetét nyújtja, az erkölcsiről nem is szólva – nem szokták mutogatni. Elég, ha az országútról a víkendre siető besztercei polgár rápillant, és máris továbbhajt kiszsolnai hétvégi házába. Azaz mégis megáll egy percre, hogy megcsodálja azt a parkot – csupa beton és játszótér mászókákkal és csúszókákkal –, amely a zsolnai romtemplom alatt húzódik. EU-támogatással készült el, hirdeti egy olyan kék-fehér Regio tábla, nem kevesebb, mint 64 ezer euróért. Az önkormányzat hozzájárulása nem nulla, a tábla kiírásával ellentétben. Ők járultak hozzá, hogy a 14. században megalapozott templom romtemplommá váljon, ellenben a szomszédságban felépüljön a vadonatúj ortodox istenlaka, amelyhez hivalkodó diadalút vezet az istenfélő (műemlékmegvető) lakosok számára. Az egykori szász templom – ahhoz képest, ahogyan a wikipedián fest – még rosszabb és romosabb, hiszen állaga napról napra romlik, a 64 ezer euró pedig vígan szemberöhögi a műemlék… emlékét. 

S ha csak ez lenne az egyetlen… Néhány kilométerrel odébb széthulló állapotban található a vermesi templom. Bemenni már senki sem mert. Itt már csak a recsegő-ropogó harmincéves (?) állványok és a kullancsdús aljnövényzet tartja össze, takarja el a haldoklást. Fényképeink és sajnálatunk illusztrálja az enyészet szép harapásait, hódítását. Lekencén az evangélikus templomot a reformátusok vették át, számuk fogyatkozóban. Ők bizonyos, hogy nem fognak egyhamar új templomot építeni. 

Tudom, egy híradás nem elég. De ha nem is beszélünk róla, semmi sem fog történni. Talán felfigyel valaki erre, a műemlékvédelem tesz valamit. Vagy az angol dinasztia tagjai – akik szerencsére sokan vannak, és figyelnek Kelet-Európára. (Brexit ide vagy oda.)

Ha monarchiák pénze, törődése, érdeklődése a megoldás erre (Hohenzollernéktől hiába várnók, ők az ortodoxia bajnokai lettek, midőn letették államvezetői rációból a lutheránus vallást), akkor szólni kellene a svédek, norvégok és dánok királyának – azok is lutheránusok –, szólni kellene végre Németországnak, hogy ezek a romok az ő európaiságuknak is része, öröksége. Talán akkor a menekültek mellett – akiktől ezek a romok és a hozzájuk fűződő történelem oly távol áll, mint közafgántól az Anyám tyúkja – erre akadna némi kis gyorssegély (vagy több, mint eddig). Ugyanis Beszterce megye (és nem csak) ezeknek hanyag gazdája. Legalább állagmegőrzést várunk a helyiektől.