Túl sok a kompromisszum. Nincs igaza, mondhatnák, akik nem így gondolják, elvégre az élet maga sem más, mint engedmények végtelen sorozata.
Túl sok a kompromisszum. Nincs igaza, mondhatnák, akik nem így gondolják, elvégre az élet maga sem más, mint engedmények végtelen sorozata. Ezen hosszasan elvitatkozhatnánk, valahol középúton kiegyezhetnénk, vagy nem, esetleg egymást sértegetve, haraggal zárnánk a nézetkülönbséget. Nem vagyok az oktalan konfrontáció híve, azt vallom, hogy fontos dolgainkban a rációnak, nem az érzelmeknek, indulatoknak kell bennünket vezérelniük. De az önáltató érvek s a belőlük fakadó kompromisszumok nem lehetnek előbbre valók az elveinknél. Mert egyszer csak kiderülhet, hogy a folyamatos egyezkedésben morális tartalékaink kimerültek, elfogyott az erkölcsi tőkénk. És még a remélt előnyök sem váltak realitássá. Tapasztalhattuk, a honi politikában, a romániai közéletben így megy ez. Nyilván kitalálhatta, kedves olvasó, az RMDSZ kormányon maradásával kapcsolatos legutóbbi felemás döntés juttatta ezt a kompromisszumkérdést az eszembe. Nem mélyedek el a témában, hosszabb elemzés tenné lehetővé alaposabb körüljárását. De figyelemfelkeltésre egy röpke jegyzet is alkalmas, pár sorban is lehet nyomatékosítani, hogy vélt vagy valóságos hasznok reményében túlságosan belejöttünk az elviek feladásába. Minden szinten, nem csupán ott fent, a magasban. Különös, de valahogy úgy adódik, hogy mindig „helyzet van”, ami éppen akkor, amikor kellene, nem teszi időszerűvé a morális tartást tükröző, határozott kiállást. Ebből ezért engedünk egy kicsit, abból azért. Utcanevek itt, magyar iskola ott, újabb szobor amott, költségvetés-kiigazítás, egyéb kis kedvezmények még tovább. Aztán az esetek többségében hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a partner pillanatig sem gondolta komolyan az ígéretek teljesítését. Éveken át arról voltak híresek az RMDSZ-es politikusok, hogy egyenes gerinccel politizálnak, ragaszkodnak az elveikhez, és cselekedni is azokhoz igazodva próbálnak. Egy ideje a többségi pártok képviselői, médiaszónokai egyre gyakrabban jelezhetik gúnyosan, kárörvendve, semmi vész, érdekvédelmi képviseletünk némi maszlagért kész a kiegyezésre. Van ebben túlzás, kétségtelen, de ez a haszonelvű hozzáállás mindenképpen demoralizáló, és negatívan hathat vissza a magyar szavazóbázisra is. Mondják, erkölcs és politika köszönő viszonyban sincs egymással. Meglehet, de rosszul esik ebbe belegondolni. Akármennyire abszurd világban élünk, és bármennyire irracionálisnak tűnik erkölcsi tartást várni a közélet szereplőitől, alapvető dilemmák, fontos döntéshozatalok esetében mindig eszembe jut József Attila Két hexameter című epigrammája. Így hangzik: „Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!/ Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.” Kell magyaráznom, mi ennek a gondolatpárnak az erkölcsi imperatívusza? Bármennyire irtóznak egyesek manapság a költészettől, jó lenne, ha ezt a két sort a politikusaink is megtanulnák.
