Nálatok vannak-e állatok? Kérdezett rám a minap dalban egy kedves hölgy a rádióból. Vannak bizony!
Nálatok vannak-e állatok? Kérdezett rám a minap dalban egy kedves hölgy a rádióból. Vannak bizony! Akkor is, ha mint mondják, a szabadon császkáló utolsó makákókat is befogták Vásárhelyen. Maradt itt még állat bőven! Bár kissé lehangol, hogy a somostetői erdőben nem számíthatunk majomhonosodásra. Ez lett volna ám az igazi turistacsalogató! Az ötletekből ki nem fogyó városvezetők erre vajon hogy nem gondoltak eddig? Emlékszem, évtizedekkel ezelőtt is mekkora szenzáció volt, hogy a városban vendégeskedő cirkuszból kiszabadult az oroszlán. Vagy a tigris? Már nem is tudom, pedig az is milyen izgalmas volt. Azt az egzotikus jövevényt is elkapták. Az őshonos állatfajták, például a medvék sokkal ügyesebbek. Mióta csatangolnak körülöttünk, és ugye, semmi. Igaz, meglehetős hivatali diszkréció is övezi őket. Lehet, hogy hiába vártak a keresőikre, megunták a bujócskázást, és továbbálltak. Talán az a medvecsalád ólálkodott kedvenc kirándulóhelyünk közelében, amelyik a gyergyóalfalvi erdőjárókat rémítette meg a napokban. Szóval ne rezelj be, Piroska! Illetékes elvtársék se félnek. Ők is, mi is hozzászoktunk, hogy az állatok köztünk vannak. Jámbor házi és agresszív vadbarmok, utálatos vaddisznók, üvöltöző ordasok, ravasz rókák, színváltó kaméleonok, és sok-sok nyuszi, aki mindig kéznél van, ha el kell vinni a balhét. A négylábúak, kétlábúak, szárnyasok, csúszómászok szinte minden fajtája felfedezhető kies székhelyünkön. A Színház téren a galambok döbbenetes elszaporodásán ámul el az ember. Kezd már annyi lenni, mint a velencei Szent Márk téren. Ilyen vonatkozásban máris szorosan ott vagyunk a lagunások nyomában. Küllemében a mi terünknek egy keveset még fejlődnie kell, hogy versenyben maradhasson. Talán ebben az ügyben is van némi távlati elképzelése a városgazdának. Esetleg máris gyűjtik hozzá a piskótaköveket? A galambokon innen, a buszmegállóban, szarkákban sincs hiány. Senki el nem űzi, be nem gyűjti őket, szabadon szállnak fel, le, zavartalanul garázdálkodnak a közszállító járműveken. Mondom, állatbarát ez a társadalom, alapvető irányelv az „aki bírja, marja”. Kutyavilág! Mondják mások. Nekik is igazuk lehet, noha az ebvédők nem így látják. A kiművelt intellektusok szerint egy másik folyamat – Ionesco nyomán szabadon –, a rinocéroszosodás zajlik megállíthatatlanul. Ez is igaz, ki is használják gátlástalanul az erszényesek. Pláne, hogy az emberek többsége juhnyájként viselkedik. Mindig talál a kóros passzivitásra, bosszantó közönyére valamilyen enyhítő körülményt. Például azt, hogy „nyugi, nyugi! amelyik kutya ugat, az nem harap”. Megeshet, de vajon – Karinthy után szabadon – a kutya ismeri-e a mondást?! Itt viszont álljon meg a menet! Elvégre az is idegesítő, hogy ilyen jelképesen finomkodó madárnyelven beszélek, miközben legmagasabb szinten országvezető politikusok a legdurvább jelzőket vágják egymás fejéhez, minősíthetetlen minősítésekkel vádolva egymást a botrányéhes médiában. Így megy ez fentről lefelé lavinaként. Hogy végül is mi lesz mindebből, nem tudhatom. De az biztos, hogy rövidesen eljön az az idő is, amikor a hiénák jóllakott, csúfondáros vihogása tölti be majd a prérit.
