Ennyi teatrológus egyszerre egy helyen akár félelmetes is lehet egyeseknek. És nem is volt ott mindenki, akit vártak! De nyugi! A félszáznyi dramaturg meg más minőségben működő színházelméleti szakember, akik múlt szombaton megtöltötték a marosvásárhelyi Stúdió Színház előterét, békés, vidám, kreatív társaságnak bizonyult, amelynek körében bárki jól érezhette magát. Most azonban kívülállók aligha lehettek a teremben, egykori és mai teatrológus hallgatóit, tanárait hívta össze a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, visszatekinteni a színháztudományi kar elmúlt három évtizedére, belemerülni a jelenbe, kémlelni a jövőt, ötleteket kiötölni a képzés további tökéletesítésére. Nem nagy szavakkal, inkább humorba oltott ötletsziporkákkal, ahogyan az olyan összeszokott közösségekben szokott ez előfordulni, ahol nem zavarják gátlások a megszólalókat. Itt a hivatás ügye, szeretete lehetett az, ami felszabadította a belső gátakat, hiszen sokan eddig nem is ismerték egymást. Magam például, aki az ezredforduló éveiben tanítottam az egyetem teatrológus hallgatóit, a háromszemélyesre szervezett brain storming, vagyis a rögtönzött közös ötletelés során egy olyan volt tanítványommal társaloghattam, akivel vagy húsz éve nem találkoztam, harmadikunk pedig egy húszéves mai hallgató volt. Mégis első perctől zavartalan volt a társalgás. És úgy érzékeltem, hogy a többiek esetében sem történt másképp. A generációs különbségek nem nehezítették a szóértést. Pedig meglehetős változások történtek a teatrológia életében, oktatási folyamatában a szak 1995-ös indítása óta napjainkig. Ezt is felvázolták a találkozó felvezetőjében, amikor a Magyar Művészeti Kar vezetősége is bekapcsolódott a derűs, vetített képes, üzengetős mozzanatba. Majd még inkább akkor, amikor fókuszba került az alumni, azaz szót kaptak az öregdiákok, és elmondhatták a magukét a mai ifjak is. Adott időszakban, a kiscsoportos eszmecserék során, amikor itt valahol, ott valahol három magyar összehajolt, méhkasszerű zsongás töltötte be a termet. A beszélgetés persze a szünetekben is folytatódott, olyankor főként a hajdani kollégák tömörültek emlékidézésre. Volt mit mondani, vagy azért, mert Thália különböző hajlékaiban sokféle a munka, és a teatrológusoknak is igazodniuk kell a helyi adottságokhoz, vagy még inkább amiatt, hogy az egykori végzettek már nem is színháznál dolgoznak. Alulírott, aki annak idején az újságírás, szerkesztés, kommunikáció rejtelmeibe próbálta beavatni hallgatóit, több olyan rádiós, tévés, sajtós kollégájával találkozhatott, akiket nem színházhoz köt a munkahelyük. Örömtelinek is tarthatnám a jelenséget, ha nem tudnám, hogy az újságírás még alapvetőbben megváltozott az utóbbi harminc évben, és sajnos rossz értelemben. De ez egy másik történet. Most a dramaturgokról beszélünk. Nekik is bőven akadnak problémáik. És ezt az eseményt a jobbítás szolgálatába igyekeztek állítani. Távlati elképzelésük létrehozni egy Teatrológus Alapot a mindenkori teatrológus hallgatók támogatására. A kezdeti tőke megalapozásához adott hozzá valamennyit a találkozón szervezett tombola. Nyilván, ehhez a célhoz komoly, adakozó kedvű támogatókra lesz szükség. Talán nem alaptalanok a remények ilyen vonatkozásban sem. A jubiláló napot záró előadás, a negyedéves színészosztály jó ritmusú, látványos, improvizatívan is igen hatásos Disconnected produkciója is meggyőzően érzékeltette, a reményre joggal rászolgál az egyetemen zajló igényes tevékenység, ami ezen a szakon is méltó az elismerésre.
