A „boldog békeidőket” idézték meg a hét végén Marosvásárhelyt a múzeumok éjszakáján. Jólesett. Kétségtelenül ott volt a legteljesebb az illúzió, ahova a helységfejlesztésben utolérhetetlen városgazda, Bernády György szecessziós pompájú, mesés palotáit, a kultúra százévesen is fiatalos, belsőleg megújult hajlékát és az egykor városházának szánt cifra, tornyos székházat álmodta.
A „boldog békeidőket” idézték meg a hét végén Marosvásárhelyt a múzeumok éjszakáján. Jólesett. Kétségtelenül ott volt a legteljesebb az illúzió, ahova a helységfejlesztésben utolérhetetlen városgazda, Bernády György szecessziós pompájú, mesés palotáit, a kultúra százévesen is fiatalos, belsőleg megújult hajlékát és az egykor városházának szánt cifra, tornyos székházat álmodta. Békeidőket élt akkor Vásárhely is, főleg a századforduló után, a polgármester kezdeményzete nagy építkezések, korszerűsítések korában vált itt jellemzővé a fellendülést, viszonylagos jólétet hozó nagy zsongás. Aminek aztán, mint szerte a monarchiában, az első világháború vetett véget. Nem beszélve az utána következő imperiumváltásról! De addig lett ez is, az is, nyugodtan, drámai eseményektől aránylag mentesen, tisztes anyagiak közt zajlottak az emberek mindennapjai. Amire most kellemes volt nosztalgiázva emlékezni. De a ma már szüntelenül gyanakvó, mindenben kételkedő, elégedetlen polgárban az is felmerül, hogy vajon tényleg olyan boldogok, gond nélküliek voltak azok az irigyelt békeidők, ahogy utóbb kezdték jellemezni őket? Vajon akik átélték azt a korszakot, ugyanígy vélekedtek róla? Szónoki a kérdés, a történészektől tudjuk, valóban sosem tapasztalt ütemben fejlődött a dualizmus fél évszázadában az akkori Magyarország, sikerült felzárkóznia a fejlett Nyugathoz, és megtörtént a fellendülés a végeken is. De miközben sokan vagyonosodtak, még többen, főleg falun leszegényedtek, földönfutókká váltak. A századforduló idején rengetegen emigráltak Amerikába. A közélet se volt csendes, megesett, hogy az országgyűlésben tettlegességre is sor került. Marosvásárhelyen is gyakoriak voltak az intrikák, a közéleti csatározások. De különben csend volt. És virágzott a város. Ma? Erre a kérdésre is ismerjük a választ. Ellenben egy másik kérdőjel is kirajzolódik előttem. Vajon a mostani minősíthetetlen, gyűlölködő időszak is nosztalgiázás tárgyává válik valamikor? Ha ez megtörténhet, milyen lesz majd az a várható jövőbeli élet? Gyenge vigasz, hogy magam azt már előreláthatóan nem érem meg. Az utánunk jövőket is sajnálom, hogy ilyesmi netalán bekövetkezhet, de a magunk, békés maiak nevében még inkább szeretném, hogy az ellenségeskedés, a gyűlöletkeltés mihamarabb eltűnjön az életünkből. Persze vajmi csekély az esély erre, amíg Romániában minden szinten bátorítják az ilyen megnyilatkozásokat. Hogy így van, azt pár napja ismételten megerősítette egy nemzetközi statisztika. Az ország sereghajtó a másság iránt tanúsított tolerancia tekintetében. Nyilván ilyen felmérések nélkül is sűrűn tapasztaljuk, milyen felelőtlenül, gátlástalanul vetik be a gyűlöletkeltés fegyvereit országos vagy helyi viszonylatban, ha valamiről el akarják terelni a figyelmet, vagy ellenkezőleg, ha valamire, valakire rá akarják irányítani azt. Ilyesmiben a nagy tömeghatású televíziók élen járnak. Ezért is figyelünk fel arra, ha ennek az ellenkezőjével találkozunk. A Facebookon talán emiatt osztották meg olyan sokan azt a román tévécsatornán sugárzott tudósítást, amely a csíksomlyói magyar zarándokok, a másfél százezernyi tömeg fegyelmezettségét, méltóságát, civilizált magatartását dicsérte. Máskor is így zajlott a zarándoklat, ezután se lesz másképp, de az, hogy példaként állítják, mégiscsak jó érzés, s egy pillanatra talán az elfogult többségieket is elgondolkodtathatja. Bárcsak az egymás közti kapcsolatokra, magyar–magyar viszonyulásra, ilyen-olyan pártállásra, egymásnak feszülésre, ellenségeskedésre is jótékonyan hathatna Csíksomlyó békítő, egységesítő szelleme!
