Nevetni még lehet? Lehet, hogyne lehetne! Ha van kedvünk hozzá. De gyakran arcunkra fagy a mosoly, a vigyor meg akaratlan vicsorgássá torzul. Ez nem Korea, itt nincs nevetést tiltó hatalmi prohibíció. Kacagnivaló annál inkább, sőt sokszor az a benyomásunk, kész röhej, ami ebben a térségben történik. Anélkül, hogy bárki is viccnek, humorforrásnak szánná a szóban forgó képtelen országos vagy helyi intézkedéseket és visszás, abszurd, groteszk társadalmi jelenségeket. Ezek kapcsán csupa kacaj lehetne az életünk, de valahogy kifogytunk a humorérzékből. Erő kell hozzá, hogy önmagunkon nevessünk. De honnan annyi erő?! Észrevehette, kedves olvasó, a kabaré is kimúlófélben van. Pedig a téma ma is az utcán hever. Vagy bársonyszékben terpeszkedik. Mi lett a humoristákkal? Kifogyott a „sóder”? Vagy nálunk ilyesmi egyáltalán nem is volt? Hát a politika, a közélet vadhajtásait ostorozó média miért satnyult el? Kik és hogyan hallgattatták el a kritikus hangokat? Számtalan hasonló kérdést tehetnék még fel, de nem néhány soros jegyzet hivatott az ilyesmiket felvetni és meg is válaszolni, nekem csak úgy eszembe jutottak. Egy röpke szösszenet legfennebb egyedi rendellenességeken hőböröghet, olyasmin például, hogy egy szenátor miképpen rúghat fel sorozatosan törvényes és társadalmi viselkedési szabályokat anélkül, hogy megbüntetnék, vagyis a törvény kellő szigorával lépnének fel vele szemben. Nem részletezem, a honi média, sőt a külföldi is alaposan kifuttatta már a botrányról botrányra röpködő nehézsúlyú politikusnő újabb minősíthetetlen cselekedetét, amelynek áldozatává a minap egy olasz tévés kolléganő és forgatócsapata vált, csak feltételezhetem, hogy ezt már nem ússza meg szárazon, bár ki tudja… Vannak dolgok és emberek, amik és akik szinte bármivel szembemehetnek, bizonyos körökben cinkos egyetértésre találnak ebben az országban. Meg másutt is. Nem mindenütt persze, a sajtó emberei pláne nem tartoznak ebbe a kategóriába. Őket többfelé keményen büntetik. Na, nem Romániában, itt ritkán kerülnek újságírók börtönbe, a médiát nálunk anyagilag lehetetlenítették el, fokozták le és tették kiszolgáltatottá. A nyíltan vagy burkoltan diktatórikus államokra gondolok, amikor ilyesmire hivatkozom. Azokban nagyon sanyarú a bátor, igazmondó újságírók sorsa. A Riporterek Határok Nélkül civil szervezet az idei év végi jelentésében is rekordszámú börtönbüntetésről ír. Világszerte jelenleg 448 újságírót tartanak fogva, és könnyen lehet, hogy szilveszterig ez a számadat még növekszik. A helyzet Kínában, Malajziában, Vietnámban, Fehéroroszországban, Szaúd-Arábiában a legkritikusabb. De bő a listához felsorakoztatható országok névsora, sűrűn olvashatunk, hallhatunk újabb letartóztatásokról. A hatalom vaskézzel igyekszik elhallgattatni a kritikus hangokat. Nemtől, életkortól, nemzetiségtől függetlenül. Még soha ennyi újságírónőt nem zártak börtönbe, mint most. A média hatvan női képviselője került börtönbe elkötelezett munkája miatt, csupán Fehéroroszországban 17 újságírónőt zártak el az idén. Ennél sokkal sötétebb, tragikusabb a statisztika, ha arra a 46 újságíróra gondolunk, akiket 2021-ben öltek meg a földgolyó különböző részein hivatásuk teljesítése miatt. Mexikó és Afganisztán a legveszélyesebb hely a médiamunkások számára. De túlságosan elkalandoztam, a nevetéstől jutottam el idáig. Igaz, a nevetéstiltó észak-koreai parancs is gyász következménye. A tíz éve elhunyt halhatatlan vezér emlékét próbálják ott tizenegy napon át ily módon ébren tartani. A romániai diktátor házaspárt harminckét évvel ezelőtt állítottak a kivégzőosztag elé. Emlékezetüket nem éleszti hivatalos ukáz. Mégis sokan visszasírják őket. Hiába, na! Aligha van jobb az akasztófahumornál.
