2021. június 17., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Lehangoló a szürke ötven árnyalata. Nem a híresen hírhedt E. L. James-regény vagy az abból készült vitatott film juttatja ezt eszembe. A vásárhelyi Színház téren üldögélve telepedett rám ez az érzés. Várakoznom kellett valamire, emberek nemigen jártak, csak néztem a világba, ide-oda, bámészkodtam céltalanul, és egyszer csak belém döbbent, milyen színtelenül sivár minden körülöttem. Megpróbáltam idegen szemmel pásztázgatni a látványt, úgy mérlegelni a benyomásokat. Lelkes lokálpatriótának nehezen megy az ilyesmi. Elfogultságom ellenére mégis arra jutottam, hogy nagyon lehangoló az ott mutatkozó összkép. Aki először látja ezt a központi teret, és több országot beutazott a földgolyón, biztos szánakozón, netán lekicsinylőn vagy jóindulatú együttérzéssel állapítja meg: szürke, szegény, magára nem sokat adó város ez. Kevés érvvel lehet vitába szállni vele. A Színház tér formai változatossága nem ellensúlyozza az épületek szürkés árnyalatainak monotonságát, kopottságát, tavasszal is Verlaine- vagy Bacovia-szerűen őszies, ólmos, borongós légkörét. Küldhetném a vendéget derűsebb tájékra, a Kultúrpalota sarkára például. Az más képzeteket kelt benne. Sütő András egészen fellelkesült, amikor Kolozsvárról jőve, először találkozott Bernády városának e varázslatos látképével. Emlékét így elevenítette fel a Múzsák fellegvára című kötetemben: „Kolozsvár komoran patinás, Farkas utcai hangulatából Benedek Elek tündérvárosába kerültem; kőporszínű, zord őrhelyről vidám kavargásba, építészeti formák és színek farsangos hullámzásaiba. Olajzöld, májszín, kék és lila felület, homlokzat, ablak, tetőfedés, üvegtábla kapdosta minden irányba ámulatomat, amely végül a Városháza tornyán akadt fenn, égre törő, karcsú könnyedségén, kalotaszegi varrottasra emlékeztető sisakfedésén.” Ne mélyedjünk bele a Hány az óra történelmileg? című esszébe, az író jelezte színkavalkád kivétel, inkább csak a szabályt erősíti, és nem orvosolja a városszerte tapasztalt vásárhelyi színtelenséget. Enyhíthet rajta egy keveset a kulturális élet tarkasága, de a jellegtelen, uniformizált, monokróm épületek nyomasztó hangulata semmiképp sem könnyít a mindennapok okozta gondok lelki terhein. Aki utazgatott Európa vagy a világ derűsebb, életvitelükben is gondtalanabb tájain, érzékelhette, milyen hangulatjavító a házak, középületek, lakótelepek, utcák és terek tarka mozaikja. Ez a jelenség Marosvásárhelyen elhalt, még mielőtt teljesebben kibontakozhatott volna. Évtizedeken át a pénztelenséggel, diktatórikus intézkedésekkel, önös érdekekkel, hozzá nem értéssel küzdve, egész más dolgokra figyeltek itt a városgazdák. A rendszerváltozás sem hozott alapvető szemléletváltást az urbanizációs folyamatba, tervezésbe. Egyes új épületek színesedtek, a blokkok hőszigetelése is becsempészett némi színt a kopott árnya(lato)k közé, de összességében maradt a benyomás: „Szegény vagyok, semmim sincsen, csupa szürke minden kincsem”. Tudom, viccelődni könnyű rajta, változtatni majdhogynem lehetetlen. Annyi egyebet, alapvető dolgokat kellene módosítani Marosvásárhelyen, s mi még ilyen „finomságokkal” bajlódunk?! Igen, sohasem fogyunk ki a problémákból, de remélem, hogy az új városvezetés valahogy ezekre is figyelmet tud fordítani a továbbiakban.