Szabad a kézfogás? Pár napja a mémgyártás során rendkívül népszerűvé vált járványügyi főnéni újságírói kérdésre válaszolva kijelentette, a jelenlegi helyzet lehetővé teszi a kézfogással történő üdvözlést. Ez nyilván túl van a határon. Nálunk nem találkoztam hasonló kérdéssel és pontosítással sem. Igaz, a koronavírusos fertőzésekkel is másképpen állunk. Újra aggasztóan nőtt a számuk az országban. De nem csak emiatt nem tudunk egy ilyen kérdésre felelni. Sosem eléggé egyértelmű, nem eléggé lebontott és konkrét az, amit a hazai hatóságok előírásként megfogalmaznak, magyarán: megengednek. Persze ha az lenne is, a jelek szerint a lakosság nagy hányada akkor sem tartaná be az előírt szabályokat. Talán ez is magyarázza, miért tartunk itt, ahol tartunk. Hibás a hozzáállás. Ami nyilván fent kezdődik. A politikumnál, a hatalmi tényezőknél, mondhatnám hivataloskodva. Megfigyelhettük, mi zajlott napokon át a média széles nyilvánossága előtt a veszélyhelyzet meghosszabbítása, illetve a lazítások és megszorítások körül. Ez mind jól példázza, miről beszélek. De az sem jellemző ezeken a tájakon, hogy az újságíró éppen a kézfogásról kérdezze az illetékes úrelvtársat. Miért? Nálunk találkozáskor nem szokás az üdvözlésnek ez a formája? Dehogynem! Csak nem szokták ilyen semmiséggel zavarni a sok gonddal terhelt, magas beosztású, fontos urakat, hölgyeket.
Bevallom, én mostanában is még mindig feszélyezetten érzem magam, ha baráttal, ismerőssel találkozom, és nem foghatok vele kezet. A könyökérintés, cipők összeütése lehet vicces, netán feszültségoldó is, de nem helyettesítheti azt a régi baráti gesztust, amely kézfogással érzékelteti a jóhiszeműséget, a kölcsönös bizalmat, a békés szándékot, a már meglevő vagy potenciális jó viszonyt és így tovább. Tudom, a kézfogás is többféle lehet, ezzel tudományosan is foglalkoznak. Legalább nyolc típusú kézfogást említenek, amelyek alapján különösebb információk nélkül is sok mindent megsejthetsz arról, akivel kezet fogsz. Persze ebből magunkat sem zárhatjuk ki. Van satufogás, halott kéz, szilárd, határozott kéz, piócakéz, nedves kéz, rászorítás, invazív kézfogás, domináns-alárendelt kézfogás és ki tudja, még hányféle. Nem részletezem, tapasztalhattuk. És már ilyen vonatkozásban is gyanakvóak lehetünk. De ha a kézfogás átvitt, jelképes értelmére gondolunk, akkor kell csak igazán mozgósítanunk gyanakvási és védekezési ösztöneinket ebben a mioritikus környezetben. Történelmi tapasztalat, hogy az esetek döntő többségében egyet ígérnek e szimbolikus kézfogások, és egész más következik belőlük, mint amit reméltünk. A kisebbségi lét különlegesen felvértezhetett ezzel a tanulsággal. Azzal is, hogy általában mi vagyunk a kezdeményezők, és felajánlott kézfogásunkra gyakran tessék-lássék vagy éppenséggel lekezelő a válasz.
A kézfogás egyébként már a történelem kezdetétől jelen volt az emberiség életében. Írásos feljegyzések először időszámításunk előtt ötszáz évvel készültek róla az ókori Görögországban. Később aztán számtalan dolgozat, könyv is foglalkozott a témával. És jól érzékelhető, hogy a kézfogásnak ezt az értelmezését többnyire a gyengék, a kisebbek kezdeményezték. Bár az is igaz, hogy kultúránként más súlya és jelentősége van a kézfogásnak. Volt idő, amikor két vagy több erős ország, birodalom, nemzet, nép vezetőinek, hadvezéreinek kézfogásos egyezsége döntötte el a világ sorsát. Az üzletkötéseknél is elég volt az ilyen egyezség.
De maradjunk az eredeti felvetésnél, az üdvözlés, gratuláció, megállapodás alkalmával megejtett kézfogásnál. Ennek kapcsán merült fel bennem a kérdés, hogy vajon megengedik-e Romániában, s ha igen, mikortól. Nem hiszem, hogy egyhamar. De ha rögtön kezet mosunk utána? – kérdezhetik az elégedetlenkedő pártolók. Kérdezhetik, annyival maradnak. Különben sem újdonság az eljárás, már Pilátus is alkalmazta. Láthatjuk, mi lett belőle.
