Erről jut eszembe
2012-06-26 17:12:53
- Nagy Miklós Kund
Zárulóban a foci-Eb. Kár. Még ha kevés is volt az igazán élvezetes meccs, jól kitöltötte az estéinket. Halkan mondom, veszélyes egy ilyen kijelentés. Van, aki ölni lenne képes ilyesmiért. Vagy egy kicsivel többért.
Zárulóban a foci-Eb. Kár. Még ha kevés is volt az igazán élvezetes meccs, jól kitöltötte az estéinket. Halkan mondom, veszélyes egy ilyen kijelentés. Van, aki ölni lenne képes ilyesmiért. Vagy egy kicsivel többért. Egy vérmes olasz asszonyság Trevisóban leszúrta a férjét, amikor az a hölgy kedvenc szappanoperájáról átkapcsolt egy másik csatornára, mert a futballt akarta nézni. Egy jó feleség nem ilyen. Megszereti a labdarúgást, és együtt szurkol, kommentál, vitázik a párjával. Így már érdekes a közvetítés! Különben láthattuk is, már nem kimondottan férfiszenvedély a foci. Ukrajnában és Lengyelországban tele voltak a lelátók nőkkel. Sőt, a gyerekek sem hiányoztak. Ami egyebek mellett azt is jelzi, hogy a gyengébb nem biztonságban érezte magát, nem tartott botránytól, bunyótól, más veszélyes vagy alpári megnyilvánulástól, ami sajnos a romániai stadionokban meglehetősen gyakori. És persze, az sem kutya, ha az emberre, ember lányára hirtelen ráfókuszál a kamera, megjelenik a stadioni nagy kivetítőn, majd a tévében, és egy pillanatra az egész világ szeme előtt pompázik a maga teljes, páratlan bájában. Néhol éppenséggel három D-ben! Ehhez azért szerencse kell, vagy valami olyan rendkívüli jelmez, jelmeztelenség, cselekedet, amire felfigyelhetnek az operatőrök. De ez csak a statiszták, a sokaságból kirívók dicsősége. A főszereplőknek, a játékosoknak, világsztároknak és feltörekvőknek is megvan a maguk sajátos módszere: fantáziafrizura, fantáziátlan borotvált fej, tetoválás, tétovázás, hogy meghaljon-e a betalpalástól, vagy csak vizet kérjen a hordágyon, meg millió trükk, amire vevő a nép. Az edzők is megteszik a magukét. Őrjöngve vagy fapofával, Armani kosztümben vagy elnyűtt sportmezben. Nagy a választék. Kockáztatnak is, elvégre a labda is megszédül a rengeteg rúgástól, de ők azok, akiket a leghamarabb kirúgnak, ha kudarcos a csapat szereplése. Na, és a bírók! Az a tisztség olykor tényleg nem leányálom. Elsősorban azért, mert folyton dönteni kell, és azt is tudják meccsenként mind az öten, de leginkább a középbíró, egyszóval a főnök, akinek a többiekre is hallgatnia kell, hogy a tribünön meg a képernyők előtt is rengetegen ellenségként kezelik, és mindegyre elküldenék valahova. Aztán, ha megremeg és hibázik, az igazi főnök, aki magabiztos dölyffel és rezzenéstelen arccal ott ül a díszpáholyban, valóban el is küldi, sőt lehet, hogy soha vissza sem hívja. Olyan ez a futballcirkusz, mint maga az élet. Illetve mégsem. Egy romániai bíró például semmilyen kockázatnak nincs kitéve, azt tesz, amit akar, úgy dönt, ahogy a kedve tartja, pontosabban ahogy a politika, a hatalom, a befolyás, a pénzforrás elvárja tőle. Persze kitalálta, kedves olvasó, hogy most nem a sportban tündöklő bírókra gondoltam.
Visszatérve a labdarúgásra, az Eb tanulságait még sokáig fogják elemezni, hangoztatni számtalan fórumon. Én csupán a szurkolók reakcióira hivatkozom egy pillanatra. Sokan kísérték el és biztatták nemzeti válogatottukat. Kik így, kik úgy. Szépen is, durván is. A randalírozást főleg azok választották, akik az egykori „szo-cialista” országokból, vagy az úgynevezett utódállamokból érkeztek. Látszik, hogy ott a demokráciát még egész másképp értelmezik, mint a nagy hagyományú nyugati államokban. És gyűlölettel, intoleranciával is telve vannak. Szabadjára engedik hát indulataikat. A többiek, ha néha füttyögnek, pfujolnak is, többnyire mégis inkább énekelnek, hogy zeng bele a stadion. Az Eb egyik legfelemelőbb mozzanata az volt, amikor a már biztos kieső ír csapat többgólos vesztésre állt, sokezres szurkolótáboruk pedig szitkozódás, lekicsinylés helyett dalra fakadt. Szívük hasadtából daloltak a keménynek, kíméletlennek, elszántságból a végsőkig elmenőknek aposztrofált írek, ekképpen köszönve meg válogatottjuknak, hogy képességük szerint becsülettel helytálltak. A kívülállókra is megrendítő hatása volt a spontán nagy kórus tisztán csendülő, visszhangzó énekének. Vajon mikor jutunk el oda, hogy Európa e keleti, balkáni felében is ez a magatartás legyen természetes?
