„Kegyelem, kegyelem, nemes lelkű vitéz!”… Petőfi sora ugrott elő gyermekkori emlékeim ködéből a minap. Nem lepett meg.
„Kegyelem, kegyelem, nemes lelkű vitéz!”… Petőfi sora ugrott elő gyermekkori emlékeim ködéből a minap. Nem lepett meg. Hosszú ideje nem lapozgattam a János vitézt, de napokon át szinte másról se volt szó a közbeszédben, mint közkegyelemről, amnesztiáról, törvénykönyvek hirtelen megváltoztatásáról, érthető, hogy kísérteni kezdett az idézet. A második fele ugyan nem illik ide, kevés manapság a nemes lélek ebben az országban, de a verssor így rögzült bennünk, így hangzik jól. Persze kegyelmi állapotról se nagyon beszélhetünk. Nem csak nálunk nem jellemző, az egész világ hiányt szenved ilyen vonatkozásban. A bűnbocsánatot azonban mindenki elvárja. Így volt ez halhatatlan költőnk idejében, így van ma is. Sőt, ma még olyanabbul. A basa fia is tudja az elbeszélő költeményben, hogy megbocsáthatatlanok a tettei, mégis próbálkozik. Képmutatással, hízelgéssel szeretné menteni irháját. Ismerős taktika, tökélyre vinnék, vitték Romániában. Azért, hogy mentsék ennek a fiát vagy éppen őt magát, barátaik, párttársaik lányát, borját, feleségét, ipát, napát, vagyonát. Elvtársát is mondtam volna, de melléfogás lenne, az elvek itt nem számítanak. Az egyéni és csoportos érdekek annál inkább. A hatalom megszerzése, fenntartása a legfőképp. Azzal aztán bármi megengedhető. Akár hisz valaki a szóban, kijelentésekben, akár nem. Nehéz hinni az ilyesmiben. Az eltelt negyedszázadban már szinte mindenki mutatta egyik és másik arcát, sőt a többi akárhányat is. Nem lehet tudni, melyik az igazi énje. Olyan ez a rendszer is, mint az előző: hazugság, szerepjátszás, mögöttes célok, érdekek tömkelege, demagógia, populizmus, jellemtelenség terheli. Kétely fogadja az emberséges, őszinte, jó szándékot is. Ez is óhatatlanul eszembe jut ma, a pálforduló napján. A népi regula szerint, ha ilyenkor köd van, az az egész esztendőre negatívan befolyásolja sorsunkat. Most kedden, amikor a szerdai megjelenésű jegyzetet írom, ködös az idő. Szerdára már lehet, hogy megszűnik a szürkeség, de a ködösítés biztos, hogy marad. Nyilván gyakorta amögé is be lehet látni. A tisztánlátást azonban nehezíti, hogy általánossá vált a pálfordulás, a köpenyegforgatás. Alig van politikus, közszereplő kies e hazában, aki ne csatlakozott volna már egyik vagy másik, harmadik vagy negyedik szekértáborhoz, ne állította volna ezt vagy annak az ellenkezőjét is, ha a helyzet, az érdeke úgy kívánta. Ezért is problematikus hinni itt bárkiben. Az államfő és a kormánypárti elnök és kormányfő jelenlegi csatájában is mindegyre előjön az emberben a kisördög: igen, de ez miért, az meg miért nem. Kinek jó a közkegyelem, mire való az egész nagy felhajtás, amely még a románság nagy történelmi eseményén, az egyesülés kisebbik ünnepén is felbolygatta a többség egységét. Nana, azért túlságosan ne vessük el a sulykot, mégiscsak kikövetkeztethető, mire megy ki az újabb színjáték. És az se kétséges, hogy amikor rólunk, valamelyik saját magyar ügyről lesz szó, ismét beindul a „jogállami” gépezet, újra bekövetkezik az elvteli összefogás. Országos szinten éppúgy, mint helyi viszonylatban. Emlékeztetőnek legkézenfekvőbb a köpenyegforgatás utolérhetetlen vásárhelyi bajnoka, a polgármester, aki a katolikus gimnázium ügyében is hajmeresztő hátraszaltót, száznyolcvan fokos fordulatot produkált. Brávóóóó! Vajon ő is közkegyelemre vár?
