„Péter és Pál (tudjuk) nyárban/ Összeférnek a naptárban.” Az életben nem pont így van.
„Péter és Pál (tudjuk) nyárban/ Összeférnek a naptárban.” Az életben nem pont így van. Ránk ragadt a „török átok”, sok minden megosztja a magyarságot. Mindenekelőtt a politika, ez okozza az „örök patvart”. Ez fordítja fel az „udvart”. Miközben lelkünk mélyén nyugalomra, egyetértésre vágyunk. Persze nagyon nehéz olyan „szívügyet” találni, amely pártállástól, elvektől, neveltetéstől függetlenül egy táborba hozhat mindenkit, anélkül, hogy úgy tűnhetne, ekképpen bárki is feladja addigi álláspontját, meggyőződését. A jelek szerint a futball, az Eb, a magyar válogatott korábban aligha remélt tisztes szereplése volt ilyen egységteremtő, közös ügy és alkalom. Ennek kapcsán mindenki szabadjára engedhette érzelmeit, mindinkább beágyazódhatott az eltelt napok során csúcsra tartó általános lelkesedésbe, és belefeledkezhetett a felhőtlen ünneplésbe. Alig volt olyan magyar ember, akit ne kapott volna el a láz, ne fertőzött volna meg az eufória, akár ért a focihoz, akár nem. Sokan feladták realitásérzéküket, és mint a szerelmesek, csakis a jó dolgokat észlelték, érzékelték, ha a csapatra gondoltak. Többen már a döntőben látták a fiúkat. Sajnos, a kijózanodás ideje is eljött, de azt még sokáig nem feledjük, milyen jó volt tapasztalni a feltétlen odaadást, az együttes szurkolás erejét, a tömeges buzdítás ösztönző hatását, azt a hajtóerőt, amely a szokásosnál jóval nagyobb teljesítményt hoz elő azokból is, akik talán maguk sem feltételezték, hogy ilyesmire képesek. A hétköznapok valószínűleg hamar bedarálnak újra, az ezután következő meccseket bizonyára már csak azok követik nyomon, akik a labdarúgásért tényleg rajonganak, annak élményét azonban, amit az össznépi lelki öszszefogástól kaptunk határon innen és túl, kár volna veszni hagynunk.
Nyilván számos tanulsága is van a magyar Eb-szereplésnek, ahogy a románnak is, ezeket érzelemmentesen, kellő szakértelemmel és következetességgel érdemes majd elemezni. Mert a szív ugyan nélkülözhetetlen, de nem elég, szaktudásra, kitartó, fáradhatatlan munkára kell alapozni, anélkül nem jönnek az eredmények. A válogatott játékának mostani látványos feljavulása is ennek köszönhető. Ez a játékosok önbizalmát, harckészségét is jelentősen megerősítette. Talán éppen erre a magabiztosságra, elszántságra voltunk mi, szurkolók a legbüszkébbek, a mi reményeinket is ez dúsította fel annyira, hogy egyesek már a győzteseknek kijáró trófeát is elérhetőnek vélték. Az elfogultságokat levetkőzve, látható, hogy még nem tartunk ott. De a fejlődés esélye megvan, máris bizonyíthat a csapat és felkészítő stábja a világbajnoki selejtezőkön. Csak ne váljon a politikusok és más olyan befolyásos tényezők rabjává, akik – amint ez lenni szokott – a maguk hasznára próbálják fordítani a foci hirtelen meghatványozódott népszerűségét. Ilyenkor jelennek meg újra futballberkekben is a fékezhetetlen indulatok és mindaz a rossz, amivel a romániai labdarúgásban is találkozhatunk. Zabolátlan, elemi indulatok elvétve ugyan, de ezúttal sem hiányoztak, büntetést is kiszabott miattuk az UEFA. A toulouse-i reptéren össze is verekedett egymással néhány magyar drukker. Ez azonban nem tudta rontani az összbenyomást, felemelő volt, ahogy a szurkolótábor biztatta, köszöntötte kedvenceit. És az is eszembe jut ma, Péter-Pálkor, hogy milyen jó lenne, ha nem mindenféle „Fülemile fütty” szabályozná mindennapi életünk menetét, hanem mindannyian a magunk posztján úgy teljesítenénk, mintha folytonosan hallhatnánk a legfelsőbb bíró sípszavát.
