Mindenki a futballról ír, futballról beszél. Mindenki immár csalhatatlan fociszakértő.
Mindenki a futballról ír, futballról beszél. Mindenki immár csalhatatlan fociszakértő. Nála jobban senki sem látja, érti, mi az, ami a pályán történik, vagy hogyan kellene történnie. Így aztán könnyen nevetségessé is válhat. Mint például az a két román kommentátor, aki a Pro TV csatornán a román–albán mérkőzést közvetítette. Siralmas, bosszantó, nevetséges volt az az elfogultság, a látottakat eltorzító elvakultság, ami a közvetítésükből áradt, a letűnt rendszerből átörökölt „lakkozás”, amely mindent megszépítve megmásította a valóságot, a hurráoptimizmus, amellyel a meccs háromnegyedéig a román focisok minden megmozdulását az egekig magasztalták. Végül annál lehangolóbb, kontrasztosabb volt a kiábrándulás. Azóta persze a teljes média földbe tapossa a válogatottat és mindazokat, akik valamiképpen kapcsolódnak hozzá. Szurkolóként nyilván nehéz elfogulatlannak lenni, nem is kell. De aki szakértőnek hiszi, nevezi magát, annak meg kell próbálnia objektívnek maradnia. Attól még parttalanul lelkesedhet a csapatáért. A román újságírásnak azonban nem ez a fő jellemzője. Hogy milyen, arról is sokan tudnának mesélni. De a politika igyekszik a kedvében járni. Újdonság, hogy a parlament egy olyan törvénytervezetet készül elfogadni, amely lehetővé tenné, hogy június 28. az újságírók napja legyen Romániában. A tervezetet a szenátus nem támogatja, a képviselőház dönthet ebben a kérdésben, a kulturális bizottság állítólag már rá is bólintott. OK. Nagy nap június 28., Mihai Eminescu nemzeti költő akkor írta utolsó cikkét a Timpul című lapba a sajtószabadságról. Olvasom, hogy az indoklásban az is szerepel, hogy ezen a napon csatolták el Besszarábiát az országtól. És a javaslattevők okfejtésükben az Alkotmány 1. cikkelyének szellemében még hosszasan dicsérik az önfeláldozó honfi, nemzethű román újságírókat. Szóval nem minket, Petőfi, Ady és nagy tollforgató társaik követőit. Elviseljük, ért minket nemegyszer ennél nagyobb csapás is. De ami hátrányos megkülönböztetés, amiben a kettős mércét alkalmazzák, az joggal felháborít. Nemrég arról döntött a parlament, hogy mint eddig az alkotószövetségek (az íróké, képzőművészeké, zenészeké, színészeké, táncosoké) tagjainak, az újságírók szakmai szövetségéhez tartozóknak is járjon nyugdíj-kiegészítés. Rendben. De az már nincs rendben, hogy a sok szakmai alakulat közül egyet kineveztek közhasznúnak, s a kedvezmény annak jár, aki ebbe a szervezetbe iratkozott. Mondanom sem kell, hogy ez nem a MÚRE, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. Akik ehhez csatlakoztunk két és fél évtizeddel ezelőtt, nem érdemeljük ki az alkotói státust, amit mi végzünk, az a honatyák szerint nem méltó a közhasznú jelzőre. Nem láttam sehol, hogy e fura, magyarokat, kisebbségieket sértő, számunkra hátrányos hozzáállás ellen érdekvédelmi szervezetünk szenátorai, képviselői tiltakoztak volna. Ha ők sem szólalnak fel ilyenkor, akkor kiktől várjunk jogorvoslást?! Persze nem vagyunk sokan. Akárcsak a mosónők, az újságírók is korán halnak. De ami igazságtalanság, az érintettek létszámától függetlenül megérdemli, hogy felszámolják. Igaz, ez nem hoz túl sok többletszavazatot senkinek.
