Ma nincs semmilyen világnap. Furcsa. Tegnap volt: a békéért küzdő íróké. Vajon ők tudták? Egyáltalán, van háborúpárti író is? Ugye milyen buta kérdés?!
Ma nincs semmilyen világnap. Furcsa. Tegnap volt: a békéért küzdő íróké. Vajon ők tudták? Egyáltalán, van háborúpárti író is? Ugye milyen buta kérdés?! A holnapi nap a világ lemezlovasaié, a DJ-ké. Ők miért küzdenek? De végül is nem ez a kérdés, hanem az, hogy a mai nap miért nem kellett senkinek. Nincs rá magyarázatom, noha lehetne száz is. Vagy ezer. Persze egy nap azzal is kitűnhet, hogy nem nevezték ki/el semminek. Valakiknek, millióknak így is mindennél fontosabb március 4. Sokaknak Romániában nagyon szomorú emlékű ez a dátum. Harmincnyolc évvel ezelőtt ezen az estén rengett a föld, és idézett elő akkora pusztítást főleg Bukarestben, hogy több mint ezerötszázan haltak bele. Azóta is tudat alatt ott motoszkálhat valahol a katasztrófát átélt fővárosiakban az elfojtott rettegés: bekövetkezik-e újra valamikor az a bizonyos kivédhetetlen, nagy földrengés? Tény, hogy nem szívesen bújnék a bukarestiek bőrébe. Mindegyre látjuk, olvassuk, hogy azok, akiknek egy esetleges kataklizma tragikus következményeit kellő óvintézkedésekkel kellene elhárítaniuk, jóformán semmit sem tesznek. Illetve mégis: tekintettel a „kivédhetetlen” jelzőre, fatalista álláspontot érvényesítenek. Ez a „minden mindegy” hozzáállás túlságosan elterjedt az országban. Lépten-nyomon beleütközünk. Nemtől, kortól, nemzetiségtől, funkciótól függetlenül. Életünknek aligha van olyan területe, ahol nap mint nap ne tapasztalnánk, kimondva vagy kimondatlanul ne hallanánk: minek törjük magunk?! Hisz úgysem tőlünk függ, hogy jobban mennek-e a dolgaink. Sajnos számos gyerek, fiatal ebben a szellemben nő fel. Attól tartok, hogy a napokban zajló próbaérettségi eredményei is ezt fogják mutatni. Nem vagyok olyan optimista, hogy azt higgyem, a középiskolák végzősei felkészültebbek, mint az előző években. Ámbár azt mondják, az idei tételek könnyebbek a korábbiaknál, ez meglátszik majd az elért pontokon, jegyeken is. Ezt nem kétlem, ahhoz jól értünk, hogyan csapjuk be magunkat. Aki szóvá tesz ilyesmiket, nyilván nem népszerű. Mostanában hosszabb ideig Bernády György életművébe, munkásságába próbáltam beleásni magam. Őt sem szerették, ellenkezőleg, szidták, bírálták, amikor kellemetlen igazságokat mondott ki. Márpedig sűrűn tette ezt, mert tudta: csak az igényesség, az alapos tudás, a kitartó munka vezet eredményre. Nyolc évtizeddel ezelőtt hangsúlyozta a marosvásárhelyi református kollégium diákjainak egy ünnepségen: „A ti feladat- és munkakörötök lényegesen nagyobb, jóval tágabb, mint a többségi nemzethez tartozó ifjaké, teljesítményeteknek is jelentékenyen nagyobbnak kell tehát lennie. Ezért a ti felkészültségeteknek is lényegesen különbnek kell lennie, ha a versenyt annak egyenlőtlensége dacára is tartani akarjátok.” Mennyire igaza volt! És szavai mennyire érvényesek ma is. Akkor is, ha a legfrissebb tanügyminisztériumi információkból tudhatjuk, a jövő évi beiskolázási tervek szerint nem lesz kevesebb magyar osztály. A rendelkezésre álló adatok alapján viszont az könnyen elképzelhető, hogy nem lesznek elegen azok, akikkel ezeket az osztályokat be lehet majd tölteni. Egy ilyen helyzet is rendkívül káros lehet, felér egy jelképesen értelmezett földrengéssel. Világ- vagy világtalan napokkal egyetemben.