Sajnos az történik, amire számíthattunk: baj van a kastélyokkal. Akkor is, ha nem adták vissza a jogos örökösöknek, és akkor is, ha azok újra az egykori tulajdonosok, a történelmi családok birtokába kerültek.
Sajnos az történik, amire számíthattunk: baj van a kastélyokkal. Akkor is, ha nem adták vissza a jogos örökösöknek, és akkor is, ha azok újra az egykori tulajdonosok, a történelmi családok birtokába kerültek. Ma este Bukarestben nyilvános árverésen több ilyen műemlék épületet próbálnak áruba bocsátani. Közülük kettő, a sáromberki Teleki- és a poklisai Pogány-kastély erdélyi. Kissé kacifántosan fogalmaztam, mert még nem tudhatom, sikeres lesz-e az ilyen célú licitre szakosodott cég akciója, akad-e vevő a gazdacserére ajánlott ingatlanokra. Azt viszont sejtem, hogy ha lesznek jelentkezők, azoknak nem feltétlenül a kastélyok közösségi hasznosítása az elsődleges szándékuk. Volt már úgy, hogy valakik fontos épületeket megvásároltak, aztán a kívülállók számára érthetetlenül hagyták teljesen tönkremenni, akárha előnyük származna a kárból. Lásd a marosvásárhelyi Aranykakas helyzetét. Pedig az nem is volt gyatra állagú, ősrégi építmény. És sorolhatnék még hasonló példákat. Olyan ez az egész, mint az a bizonyos 22-es csapdája. Az állam nem adja, amit annak idején diktatórikusan elvett, pedig nincs pénze a felújításra, vagy ha volna is pénzalap erre, azt inkább másra fordítja. Ha nagy nehezen, netán bírósági döntéssel mégis visszaszolgáltatja az államosított tulajdont, a birtokrészt, amivel esetleg restaurálni lehetne és fenn is tartani azt, mindenképpen magának vagy ügyeskedő bennfenteseinek akarja. Másrészt az örökösök készek éveken át perlekedni jogtalanul elvett tulajdonukért, aztán ha visszakapják, az öröm teltével hamar kiderül, anyagilag nem képesek úgy élni, gazdálkodni vele, ahogy szeretnék. A tökéletlen visszaszolgáltatás miatt hiányzik az a gazdasági háttér, ami korábban a kastély zavartalan fenntartását biztosította. A kastélyban több az üröm, mint az öröm. Kénytelenek megszabadulni a terhétől. Nyilván azt a reményt sem váltja be, amit a szűkebb, tágabb közösség fűzött hozzá. Esetünkben a térség magyarsága, amely többnyire abban bízik, hogy ezek a majdan megújuló, felfrissülő épületek virágzó kulturális központokká válva, az érintett vidékeken elősegíthetik a szellemi, művészeti élet további fellendítését. Kezdhetünk beletörődni, hogy hiába ujjongtunk, reménykedtünk? A gyergyószárhegyi eléggé intő példa. Újabbak következnek? Ha országos szinten ebben a másodlagosként kezelt kérdésben nem lesz gyökeres szemléletváltás, ha a problémára nem találnak általános érvényű, átfogó megoldást, ha az önkormányzatok is csak tessék-lássék tehetetlenkednek, ha a honi érdekvédelmi szervezet és az anyaország illetékesei is csak a vállukat vonogatják, vagy csak beszélnek, megint beszélnek, aligha állítható meg a jelzett folyamat. Szó se róla, érdekes, romantikus, turistavonzó lehet egy-egy vár- vagy kastélyrom is, hüledezni, sajnálkozni is lehet a világ múló dicsőségén, itt-ott meg is pezsdítheti az idegenforgalmat, de mégiscsak jobb lenne, ha nem a múlt pusztuló romantikája, hanem a kor szintjén megújuló, kulturális centrumként működő élő kastélyhálózat szólítaná Erdélybe az érdeklődőket.
