„Erény-e a kíváncsiság”?

Marosvásárhelyi beszélgetés Németh Gábor József Attila-díjas íróval

A Márai Sándor-, Déry Tibor-, Litera díjat és több más elismerést is magáénak tudó budapesti író, forgatókönyvíró, szerkesztő, egyetemi tanár múlt novemberben volt a 25. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik igen aktív díszvendége. A nagy sikerű regény, az Egy mormota nyara szerzője, számos közkedvelt magyar film forgatókönyvírója mindvégig ott volt a vásáresemények sűrűjében, de szívesen ült ki a színház előtti padra is egy rögtönzött beszélgetésre. Az interjú hangfelvétele közel két hónapja várt a feldolgozásra, de a benne foglaltak mit sem veszítettek aktualitásukból. 

 – Az eltelt két nap során sokfelé megfordultál. Melyik énedet mozgósította leginkább ez a marosvásárhelyi könyves összejövetel?

 – Tegnap válaszolnom kellett tíz kérdésre, és az egyik az volt, hogy mit tartok a legfontosabb erénynek. A magam számára meglepő módon azt válaszoltam, hogy a kíváncsiságot. Aztán egy pillanatra megszeppentem, hogy vajon erény-e a kíváncsiság, most meg a te kérdésedre azt válaszolhatom, hogy a kíváncsi énem mindenképpen működésbe jött Marosvásárhelyen.

 – Mire voltál kíváncsi?

 – Mindenre kíváncsi vagyok, amikor olyan helyre kerülök, ahova nem szoktam járni, vagy régen jártam. Nagyon régen voltam itt, az első könyvvásárok egyikén. Ezért a megszokottnál is kíváncsibban jártam-keltem, ahova csak tudtam, elmentem.

 – Ilyen nagy nyüzsgésre számítottál? 

 – Meglepett az itt tapasztalt nagyfokú érdeklődés. És főleg az, hogy milyen hihetetlenül sok gyerek van a könyves eseményeken. Akármerre mentem, gyerekek voltak körülöttem. Sok a gyerekfoglalkozás, mindenütt történik valami, sikerült eleven kapcsolatot kialakítani a gyerekekkel, aminél aligha lehet valami fontosabb. 

 – Azért is kezdtem a beszélgetést azzal, hogy Németh Gábor melyik énjére hatott leginkább a vásárhelyi könyvvásári forgatag, mert írói mivoltodban meghívott fellépő voltál, az egyik főszereplő tulajdonképpen, de publicista is vagy, tanárember, akit többféleképpen szólíthatnak meg az itt tapasztaltak. Mi volt az, amiről úgy érezted, más, mint amit a magyarországi, pontosabban a budapesti hasonló események kínálnak?

 – A budapesti összehasonlítás aránytalan volna. El kell mondanom viszont, hogy nem csak a könyv és az irodalom kínált itt érdekes dolgokat. Elmentünk a Kultúrpalotába is megnézni a két világháború közötti erdélyi festészetet bemutató kiállítást, illetve a Böhm-gyűjteményt, és mielőtt beléptünk volna, megállított egy plakát, amely azt hirdette, hogy ugyanebben az időszakban egy igényes komolyzenei eseménynek, a Tiberius kamarazene-fesztiválnak is otthont ad a város. Vásárhelyi kísérőmtől megtudtam, hogy nem sokkal előtte egy másik hasonló koncertsorozat is zajlott. Tegnap megnéztem egy Afrim-rendezést is a színházban, aztán a Darvasi Laci darabja ment, szóval szerintem ezt a fajta erős és sűrű kínálatot a Vásárhellyel azonos nagyságrendű magyarországi városokban nem találod meg. Persze lehet, hogy túlzás ilyesmit állítanom, de nekem ez a benyomásom. 

 – Vásárhelyi magyarnak jólesik ilyen véleményt hallani. Azért fogalmazok így, mert ezen a mostani könyvvásáron mintha az eddigieknél is nagyobb súlyt kapott volna az identitás kérdése. 

 – Ez akár természetesnek is tekinthető. Ugyanakkor eléggé összetett kérdésről beszélünk. A könyvvásár főcímeként vagy mottójaként a molinókon az olvasható, hogy Határtalanul. Az is felmerülhet az emberben, hogy valami akkor jelenik meg hangsúlyozottan, mondjuk éppen a határtalanság kérdése, ha az probléma. 

 – Nem véletlenül emeltem ki a rendezvénysorozat gazdag témakínálatából éppen ezt. Az írók, költők, irodalomtörténészek, könyves emberek, akik szerzőként, recenzensként, moderátorként voltak jelen a könyvvásáron, maguk hozták szóba mindegyre az identitás fogalmát és azt, hogy vajon az erdélyi magyar irodalmat mennyire fogadja be, szervesíti az összmagyar irodalom, illetve az összmagyar olvasóközönség.

 – Már eleve ez borzasztó, hogy ilyen fogalmi szerkezetekben gondolkodunk: „befogadás”. De nyilván az én figyelmemet sem kerülte el, hogy több olyan találkozón, beszélgetésen, amelyen részt vettem, ez is felmerült. És nem is gondolom, hogy alaptalan volna problémaként értelmezni, de inkább azt mondom, hogy maga a nyelv rögzíti ezt a képtelen helyzetet. Számomra csak olyan módon képzelhető el a magyar irodalom fogalma, mint ami nincs tekintettel arra, hogy hol készült. Az én értelmezésemben a szövegek köztársaságáról van szó, ilyen értelemben pedig teljesen mindegy, hogy hol írják a szöveget. Persze nem próbálom ostobának feltüntetni magam, és úgy tenni, mintha nem tudnám, mi a kérdés lényege. Tisztában vagyok vele, hogy van a kánonnak egy centruma, és ez minden bizonnyal Magyarországon van, de valójában lényege szerint az irodalom nem ilyen. Miközben az intézményrendszere lehet, hogy ilyen. És a kánonja is ilyen lehet. Vagy igazságtalanul ilyen, amilyen.

 – Az eszmecserék során többen arra hivatkoztak, hogy a centrumon kívül születő irodalom anyaországi befogadásának folyamata nem annyira felhőtlen, még a valóban igényes, magas szintű írások, művek esetében sem olyan mértékű, amilyennek azt a határon kívüli szerzők szeretnék, elvárnák.

 – Igen, ez elképzelhető. De több olyan korszak is volt, amikor a progressziót nagyon erőteljesen képviselték nem magyarországi irodalmi körök. A vajdasági Új Symposion jelentősége például megkérdőjelezhetetlen. Vagy jól emlékszem, hogy amikor a marosvásárhelyi, kolozsvári Éneklő Borz elkezdett működni, az maga volt a korszerűség. Aki tud olvasni, annak ez nyilvánvaló volt. És az Éneklő Borz szerzői közt sose éreztem frusztrációt amiatt, hogy az említett vonatkozásban valamilyen problémájuk adódna.

 – Valószínűleg a könyvszerzők és könyvműhelyek elégedetlensége a magyarországi könyvpiac fogadókészségével kapcsolatos, úgy érezhetik, hogy nehézkes a recepció, az itteni jó irodalom sem jut el a magyarországi olvasóközönséghez olyan mértékben, ahogy megérdemelné.

 – A magyarországi recepció az anyaországban születő irodalmi jelenségekkel kapcsolatban is lusta. Hajlamos a beidegződéseit követni. Vannak olyan, szerintem jelentős magyarországi szerzők, akik messze nem érik el az ismertség vagy olvasottság olyan fokát, amelyet egyébként a munkáik minősége alapján megérdemelnének. Kapásból mondanék neveket, például Lábas Endrét és Zoltán Gábort. Gábort mostanában két nagyon erős könyve miatt figyelem éri, de ez öt-hat nagyon jelentős prózakötet után jött. Abban ellenben biztos igazad van, hogy ha recenzióról van szó, ott nagy valószínűséggel a közelségnek van meghatározó szerepe, és sokkal nehezebben tágul ez a horizont, mint ahogy kellene. Nem vesznek észre, nem jeleznek fontos jelenségeket. Én valamikor rég a Magvetőnél korrektor voltam. Bodor Ádám első magyarországi kötete ugyanabban az évben jelent meg, amikor a Tar Sándoré, A 6714-es személy, és én voltam mindkettőnek a korrektora. Ma is jól emlékszem arra a revelatív rácsodálkozásra, ami a Bodor prózájával kapcsolatban akkor ért. Noha a korrektornak nem illik úgy olvasni, hogy értse is, amit olvas. De értettem, értékeltem. És évekkel később döbbenettel olvastam egy recenziót, amelyben Bodort fiatal szerzőként ünnepelték. Teljes fogalmatlanság vette körül ezt a nagyon nagy művészetet, ami az övé, és csak lassan értették meg, hogy mi is az. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy utolérje Bodor Ádámot a recepciója. 

 – Provokatív a kérdés. Korrektorként belejavítottál Bodor szövegébe?

 – Egyáltalán nem volt mit javítani benne! A korrektorság különben is nagyon távol áll a szerkesztői munkától. A Bodor-szöveg egyébként olyan, hogy ott szerkesztői szempontból se merül föl ilyesmi.

 – Tegnap viszont az egyik pódiumbeszélgetésen az is elhangzott, hogy volt eset ilyesmire is, belejavítottak Bodor Ádám szövegébe. „Magyarították.” Az illető szerkesztő nem tudta elviselni, hogy olyan erdélyi szóhasználat van az írásban, amit ő nem ismer, nem használ. Ez egyébként elég gyakori a köznapi életben is, vannak szavaink, kifejezéseink, amiket ha kimondunk az anyaországban, értetlenül, olykor gúnyosan, lekicsinylően fogadják. A könyvvásárban csellengve, gyakran láttalak erre meg arra is. Ismeretlen voltál a tömegben. Volt idegenségérzeted?

 – Csak annyi, mint bárhol. Ebben rutinos vagyok. Kedves, nyitott és érzékeny emberek vesznek körül.

 – A kérdést átvezetőnek szántam a témaváltáshoz. Az idegenség, a magány, a kényszerű hontalanság érzete az egyik korábbi könyvbemutatón is központi beszédtéma volt, azon is ott voltál. A Lector Kiadó és a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány Kányádi Sándor nagy verse, a Halottak napja Bécsben rendhagyó elemzésének szánt közös kötete bemutatóján. Neked is van olyan könyved, amely ezt az életérzést járja körül.

 – Igen, kettő is. Mint antropológiai állapot, az ember természetes sajátja bizonyos értelemben. Idegenség, aminek nyilván két oldala van. Az egyik, amikor magát érzi végletesen idegennek, erről „szólna” a Zsidó vagy? című könyvem, és a másik, amikor a többiek idegenségével szembesül. Erről leg-inkább az Egy mormota nyara szól. Ezek valahogy összetartoznak.

 – Annak ellenére, hogy a két kötet megjelenése között eltelt jó pár év.

 – Igen, de főleg azért, mert sokat vacakoltam az utóbbival. A második könyv akkor kezdődött, amikor az első megjelent. Tulajdonképpen folyamatos volt a problémafelvetés, csak ez nem látszik.

 – Egy interjúdban olvastam, hogy ez már a tizenharmadik változata a könyvnek.

 – Igen, a könyvvásár lapjában nyilatkoztam ezt. Kicsik a változások, halálpontosak az ember számára. A mostaninál nagyobb változásokról is beszélhetnék. A könyv első verziója sokkal közelebb állt egy kevésbé fedett önéletrajzisághoz, illetve közelebb álltam az egyes szám első személyű elbeszélés narrátorához, mint később.

 – A könyv veszített ezáltal a személyességéből?

 – A személyességéből talán nem, de a hang módosult, az, hogy ki beszél, miért beszél, egyértelműbb. Ezek már fikciók. Magából a narrátorból kellett regényhőst csinálni, akinek már kevésbé van köze hozzám. Az volt egy viszonylag lassúbb folyamat, amíg megállapodtam magammal, hogy mik ennek a könyvnek a szabályai. Mindenki, aki szöveggel foglalkozik, ismeri azt az élményt, hogy bizonyos bajokért meg kell dolgozni. Nem evidensek a problémák, azok újabb tripben jelentkeznek. Megoldasz dolgokat, és akkor jössz rá, hogy valójában mi a baj. A javításokkal mindig egy másik síkra jutunk.

 – Gyakorlatilag hogy történik ez, hiszen nem lett belőle tizenhárom újabb kiadás?

 – Mind ott vannak a gépembe elmentve a különböző fázisok. Volt ez a könyv hosszabb, volt rövidebb. Hiányoznak belőle részek, amiket tudatosan hagytam ki, hiányoznak olyan részek is, amiket úgy húztam ki, hogy észre se vettem.

 – De az olvasóhoz az jut el, ami könyv formában megjelent, nem?

 – Persze!

 – És neked szerzőként szükséged van arra, hogy tudjad, ez a könyv már nem az a könyv?

 – Hát egyszerűen érzem, hogy változtatnom kell, beírom a gépbe, és ott marad. Onnan tudom, hány van, hogy mindig elmentettem az új szövegrészeket, mert nem voltam biztos benne, hogy valamikor visszatérek valamelyik korábbi megoldáshoz. Nem akartam minden új változattal eltörölni az előzőt. A különböző fázisok ezért is maradtak meg.

 – Akkor arra is gondolhatunk, hogy bizonyos idő teltével nem vagy elégedett akkori, valamikori önmagaddal.

 – Természetesen. Teljesen abszurd helyzetek adódnak. A napokban is előfordult, hogy szükségem volt egy sok évvel ezelőtt megjelent alkalmi szövegemre, előkerestem a gépemből, elkezdtem olvasni, s azon vettem észre magam, hogy javítok. Egy nyomtatásban már megjelent írást! Ami teljes abszurd, hiszen tényleg csak nekem szól, senki más elé már nem kerül átjavítva. De az ember egyszerűen nem bírja úgy hagyni. Ha egy ilyen régi szövegben hibát észlelek, a mai, mostani tudásom szerint megpróbálom kijavítani. Szerintem ez így normális.

 – És ha korban oda jutnál, hogy egy gyűjteményes kötetet tegyél le az olvasó asztalára, mennyire működne ez a változtatásra kész belső kényszered?

 – Valószínű, hogy belemennék. Volt egyszer egy ilyen egyébként, az első három könyvemet kiadták egyszerre egy kötetben, és akkor száznegyven javítást vittem bele, amit különben nagyon kevésnek éreztem. Úgy kétoldalanként egy ilyen igazítás nem sok. 

 – A könyvvásáron egy újabb könyvedet is dedikáltad. A címe: Ez nem munka.

 – Az Egy mormota nyara című regény írása közben született alkalmi szövegekből eléggé szigorúan szerkesztett válogatás ez. Háromszor tizenhárom írás. Van az elején egy bevezető és egy kilépő szöveg, illetve három ciklus és két alkalom. Az egyik a Litera című online felületen írt tárcaszerű szövegek, a másik az ÉS számára írt hasonló műfajú és indíttatású szövegek. Felkérésre születtek az ÉS-tárcák, ugyanúgy a Literában jelentkező Két flekken című szövegei. A középső tömbben pedig tizenhárom, talán extrémnek nevezhető írás. Azok is bizonyos alkalmakra születtek.

 – Publicisztikának tekinthetők?

 – Mindenki aszerint olvassa, aminek véli, vagy ahogyan besorolja őket. Én jobb híján a szöveg kifejezést szoktam alkalmazni rájuk, ha feltétlenül meg kell határozni, hogy micsodák. Sokan utálják ezt a kifejezést, modorosságnak vélik. De valójában magam sem tudom, hogy mik ezek a szövegek. Van, amikor nagyon közel állnak egy hagyományos novellához, máskor meg nagyon messze.

 – Tanár is vagy. A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen oktatsz. Ebben a minőségedben mit tartasz fontosnak átadni a hallgatóknak?

 – Igazából elég furcsa a helyzetem, alapvetően ugyanis filmforgatókönyv-írókat és dramaturgokat tanítok, és már ezzel is sok problémába ütközünk, mert még mindig mindent újra ki kell találni. Ennek a területnek elvileg meglehetősen sok tendenciózusan megfogalmazott szabálya van, főleg az angolszász szakirodalomban. A hollywoodi iskolától Egri Lajosig visszamenőleg gazdag a szakirodalom, és ezek mind érdekes szempontok, de egy konkrét filmben nagyon ritkán segítenek. Így azt próbálom tudatosítani, hogy egy adott konkrét szövegnek a problémáit hogyan lehet megalkuvásmentesen érzékelni, és azután megpróbálni kijavítani. Hemingwaynek volt egy számomra kedves szava, a shitfilter, ezt, gondolom, nem kell fordítani, ez talál arra, amit olykor tennünk kell. Érzékelni kell a hibákat, és az adott mű törvényszerűségeit fölismerve, lehetőleg jobbá tenni azt, amink van. Ezt a fajta figyelmet vagy kíváncsiságot, élességet ébren kell tartani. Nyitottnak lenni arra, hogy minden mű jó esetben megteremti a saját szabályait, tehát nem egy másik mű szabályait kell rajta számonkérni, hanem lehetőleg a sajátját.

 – A forgatókönyvíró Németh Gábortól íróként tanultál vagy átvettél-e valamit?

 – Inkább azt mondanám, hogy az érdeklődésünk közös. Abban a tekintetben, hogy ami a filmtől tanulható, az a montázsszerkezet. Az, hogy szabadon bánik a szerkezettel, a regiszterváltásokkal. És talán a vágásnak a szabadsága is átvehető.

 – Filmes feladatod van-e jelenleg?

 – Van. Két hosszú-hosszú fejlesztési folyamat után vagyunk. Az egyiket Kocsis Ágnessel csináltuk éveken keresztül. Az Éden című filmről van szó, amelynek az utómunkálatai zajlanak. És Gothár Péterrel meg Bogdán Péterrel a Hét kis véletlen című filmen dolgoztunk szintén elég hosszú ideig. Van egy saját ügy is, illetve ennél is van ötletgazda, de erről most csak annyit, hogy egy nagyjátékfilm kamaraváltozata lesz egy olyan fiú kálváriájáról, aki a második világháború idején a nácik által megszállt Párizsban merényletet követett el egy magas rangú német tiszt ellen. Ezt kéne most megírnom.

 – Az, hogy filmesként te megírsz egy forgatókönyvet, az egy dolog, de hogy végül film lesz-e belőle, az sok mindentől és sok más embertől is függ. Szépíróként ilyen megkötéseid nincsenek.

 – A kettő teljesen más dolog. Ezt szoktam is hangsúlyozni a diákjaimnak. Fontos megértetni a fiatalokkal, akik filmforgatókönyvet szeretnének írni, hogy ha önmagában az írás folyamatát nem élvezik, akkor ne csinálják, mert sok csalódás érheti őket. Hozzá kell szokniuk egy természetszerű frusztrációhoz. Azt, amit írtak, a felismerhetetlenségig torzítja majd maga az ipari folyamat. Jönnek a különböző szempontok, a gyárthatóságtól a produceri akaraton át a rendező kéréséig satöbbi, satöbbi, amik aztán ezt az alapanyagot, amit ők esetleg tökéletesnek érzékelnek, tényleg a felismerhetetlenségig torzítják. A filmkészítés kollektív művészet. És nem csak az, nagyon hierarchikus is.

 – A fiatalokról lévén szó, nagyon szimpatikus alapállás az, ahogy figyelsz rájuk. Nemrég Budapesten az Írók Boltjában ott voltam, amikor Bíró-Balogh Tamás kötetét, a Haknit mutattad be.

 – Igen, a csodálatos Lector kiadásában jelent meg. Ilyesmire is kell időt szakítani.

Én azt gondolom magamról, nagy szerencse, hogy a Színművészeti Egyetemen dolgozhatom, és az életem természetes része, hogy huszonévesekkel találkozom nap mint nap. Úgy látom, hogy aki bármilyen okból elszakad ettől a fajta tapasztalattól, az elkezd valahogy rosszul működni. Egy bizonyos inspirációs forrást is elveszít. Minden generáció hord valami megismételhetetlen szempontot, azt nagyon jó látni, megismerni. Ez nem egy jószolgálat, hogy foglalkozom, törődöm a fiatalokkal. Az a jószolgálat, hogy ők szóba állnak velem. Így remélem, valamennyit sikerül megőriznem a magam fiatalságából is.