2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A körtvélyfáji női viselet itt is koronként változott, így három fontos szakaszát lehet megkülönböztetni: a XIX. század végétől 1920-ig a hosszú lájbifersinget viselték, az I. világháború után a lábszárközépig érőt, s az 1950-es évektől a rakott szoknyát blúzokkal, réklikkel.

Ünneplő női ing 1920-ból


A körtvélyfáji női viselet itt is koronként változott, így három fontos szakaszát lehet megkülönböztetni: a XIX. század végétől 1920-ig a hosszú lájbifersinget viselték, az I. világháború után a lábszárközépig érőt, s az 1950-es évektől a rakott szoknyát blúzokkal, réklikkel. A mai 90 évesek nagyanyja a vidéken általános bokáig érő lájbifersingben járt. Hajukat egy ágba fonták a leányok, nem kötöttek masnit a végére, hanem a szalag két vége lecsüngött a fersing aljáig. Munkához koszorúba is kötötték a hajukat, befonva a szalagot. Kontyoláskor a menyasszony haját két ágba fonva csavarták kontyba, s reá fekete főkötőt helyeztek. A főkötőt készen vették. Anyaga szatén vagy klott anyagból volt, reá „cakkenyeket” varrtak elöl körben bársonyból, s apró fodrocskák, pici piros rózsabimbók, zöld levelek díszítették, selyemanyagból. Két méter hosszú ripszszalaggal kötötték meg az álluk alatt, de ez színes, rózsás „cseh pántlika” is lehetett. Ezt a színes szalagot levették később, s ha fiatal halottat temettek, a halottvivők a derekukra kötötték, s az 1950–1960-as években hófehérbe öltöztek. A főkötőt a XX. század elején még templomba is feltették, s minden öregasszonyt ezzel temettek el. 1962-ben temették el az utolsó főkötős öregasszonyt, felöltöztetve régi, ráncos ingébe és a lájbis fersingbe. A ruhákat a tulipánosan festett kelengyés-ládában tartották. A fejkendők színe mindig is a nők korához igazodott. Készen, vásárból vett pamutkendőket hordtak, magában mintásat: a fiatalok sárgát, drappot, kéket, az asszonyok barnát, kéket, sötétzöldet, az idősek csak feketét, s az ünneplő finom anyagú „szőrkeszkenyő” volt. A fiatalok gyöngyöt viseltek a nyakukban. A régieké apró szemű piros, búzakék, fekete, 3-4 soros, nyakra simuló vásári portéka volt, a legény vette meg a leánynak ajándékba. A ’20-as évektől kétsoros kláris-gyöngyöt viseltek, üvegszerű, matt anyagból.

Az ing viselőnek házi kendervászonból készült, az ünneplő pedig házi gyapotszőttesből. A régebbi mellévarrott szabású, s ahol jobban kopott, a vállon, dupla anyagból varrták. Bőven ráncolták a váll alatt, és a mandzsettánál is az ujját. Nyaka szépen díszített mestermunka volt, az ünnepi bevágott, s a nyakán pánt futott körbe fodorral, s még inkább fodrosan, kétsorosan rávarrt horgolt csipkefodorral. A bevágás két oldalát pókos azsúrozással és fekete vagy kék, bordó, apró keresztszemes mintával díszítették kétfelől, a gombolása mentén. A keresztszem pamutja talált a fersing színével. A kézelőt is másfél ujjnyi keresztszemes mintával hímezték ki. Néhai Gyuláné Bíró Anna varrt ingeket, de híres varrónő volt néhai „úri Zsuzsika”, később Demeter Mária (1944–48 között). Az ing alá a régiek melltartóként háziszőttes fehér lájbit vettek fel, a későbbi generáció már gyolcsból varratta. A „lájbinak” nevezett fehérneműnek széles válla volt ujjak nélkül, a mell alá ért, s oldalt gombolódott. Ezt deréktól lefelé az ún. „ing”, vagyis a szűkebb alsószoknya folytatta, erre vették a díszített, csipkeszegélyű fehér alsószoknyát. Ezt takarta a bokáig érő lájbis fersing.

(Folytatjuk)

A fénykép Papp Edda, az ing Demeter Anna gyűjteményéből származik  

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató