Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A küküllődombói nők már 1900-tól, a hosszú ruhás időszakban, két alsószoknyát viseltek. A pendely lenvászonból vagy elegyesből készült, derékban korcba húzva, s nem túl bőre szabva. 1940-től az aljára csipkét varrtak, s olyan kemény anyagból volt, hogy „megállt a lábán”, jól kitartotta a felette levő szoknyákat. Erre vették fel a fehér szoknyát, melynek anyaga házi gyapotszőttes, később gyolcs volt, az alján tenyérnyi szélesen fehér pamuttal hegyes szirmú virágokkal hímezték ki, hogy a táncban, forgás közben kivillanjon. Ezt már nem korcba húzták pertlivel, hanem gallérra varrták, s oldalt kötötték meg. A fersing viselőholmi olcsó anyagból készült. Az ünneplő, konfirmálásra sötétkék, utána fekete színű, vékony szatén vagy szövetanyagú volt, négy-öt minden nőnek. Mindig egyszínű volt, és nagyon bő, négy szélből varrt szoknya. Sűrűn ráncolták derékban, s elöl kötötték meg. Aljára kefezsinórt varrtak, s az aljától tenyérnyi magasan három levarrott hajtás díszítette. A kötény mindig fehér volt, házi vagy bolti gyolcsból, szögletes szabással. Derékban lerakták, de nem vasalták le, s az alját betéttel díszítették. A betétet varrónőkkel varratták fehér hímzéssel dobrámán, géppel, magyaros mintákkal, rózsákkal, krizantémokkal, s az aljától számítva 5 cm-re illesztették rá a kötényre. Előbb oldalt, később hátul kötötték meg a pántjait. Ez volt mindig a templomi viselet. Lékrit is hordtak, ennek anyaga vékony szövet vagy posztó volt, karöltővel, derékban karcsúsítva, dereka alatt bővítve. Csak magára is viselték, kibélelve, elszűkített ujjakkal, mandzsetta nélkül, az aljára körbe kefezsinórt varrva. Csak fekete lehetett, 12 apró fekete gombot varrtak rá. Hidegebb időben rávették az ingre, néha gallérosan is szabva, de felül kilátszott az ing fehér budrija, csip-kefodra. A módosak fekete selyemmel hímeztették ki a lékri elejét, rombuszokkal, köröcskékkel, téglalap formákkal, s ezt a kézelőre is rávarrták selyem hímzőfonállal. Télen a legrégibb meleg holmi a többnyire Medgyesről vásárolt hárászkendő volt, mely vastag takaróként védte a nőket a hidegtől. Kabátot is varrtak, ványolt háziposztóból, fazonos szabással, mely derékon alulig ért, s parkétanyaggal bélelték. Házilag készítették el. Bundalájbit viseltek, de bundát nem. Lábukra patentharisnyát húztak, s a nők még a templomban is száras cipőt vettek fel, nyáron félcipőt vagy a kedvelt spanglis cipőt. A csizmaviselés a nőknél csak 1960-ban kezdődött, de nem lett általános viselet. A dombói női viselet a XX. század elején minden családban házilag készült. Később már varrónőkhöz fordultak, pl. a néhai Miklós Annuska, Márkus Katalin teljes népviseleteket varrt az 1950-60-as, s még az 1980-as években is. A kötényhímzést Miklós Rózsika, Csíkiné Keszeg Ilus, Mátyásné Székely Irén vállalta, s a néhai Székelyné Szabó Mari. Adatközlők vallomásai szerint az itt leírtakat számíthatjuk az eredeti dombói népviseletnek. Emellé viszont 1940-től „mulatóruhát” is kezdtek varrni, ami a fekete-fehér népviselettel szemben tarka lett. Ennek darabjai: piros fersing apró fehér babokkal, fehér, kerek kötény fodrokkal körbevarrva, vagy ötszögre szabva, és a selyemkötény is megjelent. A piros szoknya diftinből, parkétból is készült, a lájbi szintén. A piros lájbit fehérrel zsinórozták, de volt kék, zöld fersing is. Ezt a „mulatóruhát” ünnep másodnapján vették fel, csakis bálba, táncba. A templomba a máig is féltve őrzött régi viseletben mentek. A kivetkőzést itt is az 1970-es évek ingázása indította el, a városi munkához polgári ruhát vettek fel. A viselet az időseknél napjainkig is részben élő, részben megőrzött, megbecsült kincsnek számít.