Erdélyi magyar népviseletek (57.)

A vámosgálfalvi női és férfi alsónemű, fehérnemű, éppúgy mint máshol, a legrégibb időktől a II. világháború utánig háziszőttesből készült, kenderből, elegyesből, s csak az 1950-es évektől bolti gyolcsból, ünneplőnek.

A vámosgálfalvi kórus az 1970-es években, Bíró Endre karmesterrel (Szabó Gyula gyűjtése)

A vámosgálfalvi női és férfi alsónemű, fehérnemű, éppúgy mint máshol, a legrégibb időktől a II. világháború utánig háziszőttesből készült, kenderből, elegyesből, s csak az 1950-es évektől bolti gyolcsból, ünneplőnek. Itt a nagyon bő alsószoknya volt a divat, csipkével, a csípőt szélesítő szabással, korcba húzva. A viselő szoknyát fersingnek nevezték, ezt házilag szőtték, később vásárolták az anyagát, de fersing volt a neve a XX. század elején viselt, bolti anyagból készített, bokáig érő szoknyának is. A barackmagos, fejtőből szőtt anyagot Székelyudvarhelyről vásárolták, s az 1930-as évektől, azaz a szoknya rövidülésétől (szárközépig) mindenki megvarratta. Nagyon bőre szabták, 5 szélből készült, 70-80 cm hosszú volt, nagy fodor került rá, alul lerakva. 1942-ig tudták beszerezni a barackmagos anyagot, azután mindenki azzal maradt, amit örökölt, s ma is ezt tartják saját népviseletüknek, a kórus is ezt veszi fel előadásokra, de falunapokra, ünnepekre is. A kötény a XX. század elején lüszter-szőrből készült, fekete, kék alapon, aprómintás anyagból. (1942-től kezdtek a fiatalok piros szoknyát varratni selyemből, fehér zsinóros lájbival, pártával – ez az úgynevezett „magyar ruha” aztán el is maradt.) A barackmagos szoknya is lerakott volt, alul kétsoros fekete szalag díszítette. A barackmagos szoknyához viselt kék, bordó kötény többnyire alul lekerekített szabású, s körben fodor, csipke díszítette. Ezt a szoknyát barackmagos lájbival is, de a régi fekete bársonylájbival is felvették ünneplőnek, s a dalárdák az 1930-as évektől is ezt a ruhát veszik fel, mindmáig, s a férfiak fehér posztóharisnyát húznak. Általában a szászcsávási kórusvezetők jártak át a dalárdát megszervezni és szerepeltetni. Jelenleg Szabó Gyula zenetanár vezeti a 17-tagú kórust, remélve, hogy gyarapodni fog a létszáma.

Bundalájbit viseltek a nők, a falu két szűcsmestere, Keszeg Gyula és Hídi Gyula munkáit, a régieket a szűcs hímezte ki tulipános mintával. Máig érvényes szabály, hogy a lájbi és a szoknya között háromujjnyi távolság kell legyen, s így kilátszik középen a fehér ing. A barackmagos munkát a kivetkőzés előtt lerakott szövet, plisszírozott szoknya és blúz cserélte fel, kötény nélkül, s a barackmagost eltették, csak az 1990-es évektől vették elő ünneplőnek. Dicséretes a falunak a törekvése, hogy a hagyományos viseletet ünneplőként megőrzi, használja.

Bokszcsizma, száras cipő, félcipő volt itt is a lábbeli, s hárászkendő télen. A nők az 1960-as évektől kezdtek polgári ruhában járni, de az idős asszonyok ma is kontyot, fejkendőt viselnek. Ha az ünneplő ruha anyagát már nem lehet Udvarhelyről beszerezni, talán meg lehetne próbálni házilag megszőni, s rendelésre eladni a faluban azoknak, akik igénylik, hiszen az 50-60 éves asszonyok még tudnak szőni, s a mintát levehetik a régiekről. Nagyon szép példája a falu nőinek az eredeti, vállkendős, szőttes viselethez való ragaszkodása, a hagyományos, jellegzetes, csak Vámosgálfalvára jellemző népviselet megőrzése.

Asztalos Enikő