Erdély lehet(ne) Közép-Európa Svájca

Épített örökségünk

Nagyenyedtől északra, a Maros folyó bal partján fekszik a nagy múltú város, Marosújvár. Már a rómaiak idején lakott volt. Marosújvár kiváló földtani és földrajzi adottságokkal rendelkezik, egy felszínig húzódó sótelep, sódóm peremén található. Már a rómaiak megkezdték a só kitermelését itt, a sóbányát salinae-nak nevezték, amelynek jelentése sósföld – szikes – vagy sóstó.

Ahol már a rómaiak elkezdték a só kitermelését

Marosújvár, eredeti nevén Marosakna Fehér vármegyében van. A település  legalább egy kilométer kiterjedésű, tojásdad alakú sódóm peremén fekszik. Már a rómaiak elkezdték itt a só kitermelését. 

A sóbányászat és sókereskedelem a népvándorlás kora végén, majd az Árpád-korban is folytatódott. Ám a középkor végén, az újkor kezdetén, az oszmán időkben bekövetkezett kisjégkorban – Krisztus utáni 16-17. század –  jelentős lehűlés volt, és a csapadékosabb periódusban a Maros szintje megemelkedett, és a középkorban művelt sótelep felszíni részét üledékkel borította be.

Így a telepet újra fel kellett fedezni, és fel kellett tárni. Az új, máig működő sóbánya 1791-ben nyílt meg, és a kitermelt sót hajókon és tutajokon szállították Szegedre.

Magyarország és Erdély legjelentősebb sóbányája

A rómaiak külszíni fejtéssel termelték ki a sót, a középkorban is ezzel a módszerrel dolgoztak, de az új sóbányában már mélyművelést és felvonót használtak.

Ennek a módszernek a legnagyobb problémája az volt, hogy a Maros vize kezdett beszivárogni a bányavágatokba a felszíni vízáteresztő rétegeken keresztül. 

Ezt úgy próbálták meg kezelni, hogy a vízáteresztő kavicsrétegben betongátakat alakítottak ki, majd elterelték a folyót mintegy négyszáz méterrel az eredeti medrétől, végül hatalmas csatornarendszert építettek ki, és gőzgép hajtotta szivattyúval emelték ki a beszivárgott vizet.

A fejlesztések nyomán a marosújvári lett Magyarország és Erdély legjelentősebb sóbányája, hatvan százalékát adta az erdélyi sókitermelésnek.

Fürdőépület

A sóbánya mellett Magyarország első, különböző betegségek kezelésére alkalmas sós gyógyfürdőjét, fürdőtelepét nyitották meg a 19. század végén, ahová a bányából kiemelt sós vizet és a Marosújvár környékén fakadó sós források vizét vezették be.

1910-ben a klasszicizmus stílusjegyeit mutató fürdőépületet emeltek, amelyet az új tulajdonos 2011-ben lebontatott, és ezzel egy nagyon fontos, a turizmus szempontjából is jelentős látványosságtól fosztották meg a várost.

A bánya és a sós fürdő mellett szódagyár is létesült a 19. század végén, amely még a posztkommunista gazdasági átalakulásokat is túlélte, de a jelenlegi többszöri tulajdonosváltás után a helyzete igen bizonytalan.

A bányavájatok rajza elveszett

Ugyanilyen problematikus a mélyművelésű bánya működtetése is, mivel az igen gyors politikai változások nyomán sok kézen ment keresztül a 18. századi megléte óta.

A bányavájatok rajza, a műszaki leírások elvesztek, illetve a 20. század második felében „nem volt idő és energia” a vájatok rögzítésére.

A rómaiak idején tizenöt-harminc méteresek voltak a bányavágatok, míg az új, mélyművelésű bányajáratok több száz méter hosszúak, és keresztfolyosók kötik össze őket.

A nem megfelelő szemléletű vezetés és túlhajszolt termelési célok következtében a bányajáratok tervszerű lezárása több helyen elmaradt, ezért következett be 2010-ben a katasztrófa: beomlott egy egykori tárna és elnyelt egy kereskedelmi komplexumot.

A beomlás már 1947-ben elkezdődött, amikor a régi városközpontban nyílt meg a föld, és nyelt el több épületet. 

1968-ban is súlyos bányabeomlás történt, és egy független mérnöki vélemény szerint napjainkban már Marosújvár városának több mint hatvan százaléka a régi bánya felett húzódik. Az elhagyott sós tárnák az 1970. évi árvíz idején megteltek vízzel, azóta is vízben állnak, és a só kioldódik a tárnák falából.

Van-e felelősségteljes, felkészült gazda?

Talán meglepő, hogy ezt a gondolatsort a marosújvári vidék egyik legfontosabb kultúrtörténeti nevezetessége, a 14. században épült kastély kapcsán írjuk le, de ugyanaz a problémája a sóbányára települt városnak, a szódagyárnak, az igencsak komoly ütést kapott sós vizes fürdőnek és a pusztuló, utolsó tulajdonosa alapján Teleki Ádám-féle kastélynak.

Van-e ezeknek felelős és működtetni képes, felkészült gazdája vagy nincs? 

Ha nincs, akkor pusztul a jószág és a birtok, és mindenki, aki ebből él, ott él és annak javaiból részesül, szegényedik.

Prof. dr. Sümegi Pál tanszékvezető egyetemi tanár, geológus kiegészítése

Mit jelent ez a kétfajta megközelítési mód? Azt, hogy a bányajövedék jelentős részét, a gyár profitját helyben visszaforgató, a környezetvédelmi előírásokat betartó, a helyieket, a saját ott élő családját is óvó, a környezet védelmére társadalmi energiát és pénzt fordító vezető rétegünk lesz-e, vagy belenyugszunk, hogy egy latin-európai sémát követő, a környezetvédelmi fejlesztéseket elmulasztó, a bányavágatok, a fürdő, a munkahelyek, lakások állapotával, a helyi lakosság és dolgozó réteg igényeivel, élőhelyével, környezetével nem törődő, távoli központokhoz kapcsolódó vezetésünk lesz, amely kiszolgáltat minket és a földünket a távoli központokban élő és a profitot oda szivattyúzó embereknek.

Erdély lehet(ne) Közép-Európa Svájca

A pusztuló kastély kapcsán az is felmerül, hogy hol vannak azok a társadalmi energiák, pénzügyi – gazdasági bevételek, amelyekkel Erdélynek ezt a szép kastélyát kialakították és fenntartották több mint hatszáz éven át? Hová vándoroltak, milyen közösségeket gazdagítanak most?

Az adottságai alapján Erdély lehetne Közép-Európa Svájca, de ehhez a bevételeit vissza kell tartani és -forgatni, rendbe kell tenni és turistacsalogató látványosságokká, hotelekké alakítani a pusztuló kastélyokat, beleértve a Teleki Ádám-féle kastélyt is.

A jó vezető az egészséges lokálpatriotizmus mellett mindig történelemben gondolkodik, mert tudja, hogy az egymásra épülő generációk alkothatnak maradandót. 

Ha ilyen vezetése lesz a közép-európai régióknak, akkor épülő, és nem pusztuló kastélyokról, fürdőkről, vállalatokról olvashatunk majd. S egy kicsit tovább is mennék ebben a kérdésben, mert látható, hogy a világban globális és regionális szinten is elképesztő verseny folyik a különböző gazdasági, társadalmi és családi berendezkedésű csoportok között. 

Biztos vagyok benne, hogy, bár látszólag azok a csoportok állnak nyerésre, amelyek a múltat lerombolva építik napjaink „turbókapitalizmusát”, hosszú távon, különösen, ha figyelembe vesszük a természeti erőforrásokat, a környezetvédelmet, akkor azok a csoportok és közösségek lesznek a győztesek, amelyek maximálisan figyelembe veszik a fejlődés természeti, emberi és társadalmi oldalát is, és nem csupán gazdaságcentrikusan fejlesztenek.

A kastélyok újjáépítése a túlélők feladata és kötelessége

Ebben a tekintetben Erdély a maga sokszínű természeti adottságával, társadalmi heterogenitásával és a középkor végén, újkor kezdetén kialakított szemlélettel, a vallási, szemléletbéli és berendezkedésre vonatkozó türelmével  sok esetben Európa előtt járt.

Ezeknek a hagyományoknak az újraélesztésével kell kialakítani azt a gazdasági-

társadalmi és kulturális légkört, amelyben a tehetséges fiatalok itthon maradnak, és elkezdik – a rendkívül romboló 20. századot maguk mögött hagyva – az újjáépítést, egyebek mellett a kastélyét, mert ez a túlélők feladata és kötelessége.

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnöknek, a régi és a mai képekért Demján László műemlékvédő építésznek