Épített örökségünk

(Folytatás a július 21-i lapszámból)

Egy kastély pusztulása a végéhez közeledik

Az alvinci kastély építése Martinuzzi nevéhez fűződik, aki 1546 és 1551 között felépítette az északi szárnyát, és vizesárokkal vétette körül. 

Azonban nem tudta befejezni az építést, mert 1551. december 17-én megölték.

Castaldo gaztette 

Istvánffy leírásából idézve: 

„…úgy látszott, hogy egykor új viszálykodás támadt György barát és Castaldo között. Castaldo a csapatokat a téli táborban Erdély egyes városaiban akarta elosztatni… a barát azonban ennek ellentmondott… azután, 

Báthori közbenjárására, lecsillapult haraggal úgy váltak el egymástól, hogy a csapatok azokban a várakban szállásoltassanak el, melyek az ellenséghez közel vannak, egy részüket azonban… a városok és ezek külvárosai fogadják szállással és ott teleljenek. Castaldo tudniillik arra az esetre, ha elköveti a nagy gaztettet, hogy a barátot elteszi láb alól, a saját oltalma érdekében biztosítani akarta magát…”.

A gyilkosság végrehajtatik

Miután Alvinchez érkeztek, és a csapatok nagy részét Marosvásárhelyen és más városokban helyezték el, „…Castaldo Pallavicini Sforzát… Lopez Andrást, a spanyol gyalogosok csapatának parancsnokát… utasítja, hogy a kaput a lehető legnagyobb csendben és zaj nélkül foglalja el. Sforza… magához vette az olaszországi Alessandriából jött ferrarai születésű Márk Antalt, Castaldo íródeákját, Campeggio Lőrincet, Morvino Jánost, egy Scaramuccia nevűt, két piacenzai orgyilkost, továbbá Mercado Jánost és Avilai Pétert, hogy velük a gyilkosságot végrehajtsa… Márk Antal egy tőrrel s egy kicsi, és éppen ezért könnyen elrejthető puskával felfegyverkezve, az éppen a reggeli imáját végző barátnak… jelenti, hogy fontos és nagy jelentőségű közölnivalója van. Miután a szobába bebocsátották, előhúz egy … a barát nevében Ferdinánd királyhoz írt levelet, és tisztelettel arra kéri a barátot, hogy írja alá a nevét. Amikor ez, az írondádat kezébe véve, a levél fölé hajolt, az írnok hátulról tőrével a nyakát halálos szúrással átdöfte…”.

Martinuzzi holtteste több mint hetven napig temetetlenül hevert a gyilkosság színhelyén, és csak 1552 márciusában temették el a gyulafehérvári káptalan papjai a Szent Mihály-templomban. Így végezte életét Erdély egyik legnagyobb politikusa.

 A 16. század végi Maros mente 

„…a szép Maros völgyében Alvinc a legkisebb falvak egyike Erdélyben. Termékeny szántóföldek simulnak alatta, gazdag aratást ígérve a szorgalmas földmívelőnek; a Maroson túl elevenzöld szőlőhegyek emelkednek, melyek alatt regényes fekvésben tűnnek ki a szemben fekvő Borbereknek egyszerű szalmafödelei…” – olvashatjuk Jósika Miklós romantikus hangvételű regényében, melyben a 16. század végi Maros menti tájat írja le.

Dr. Fekete Albert, Az erdélyi kertművészet – Maros menti kastélykertek című könyvében megjegyzi, hogy bár a sugár alakban kiépített kerti ösvények eléggé egyértelműen rajzolják elénk a jellegzetes barokk kert lúdlábszerű alaprajzát, mégis nehéz elhinni, hogy kevesebb mint tíz évvel a versailles-i barokk kert lényegesebb elemeinek megépítése után, még a schönbrunni kastélykert építésének megkezdése előtt, Alvincen már megjelent volna a „lúdláballé”. Annál is inkább, hiszen ebben a korszakban Erdély-szerte, ha díszkertről beszélünk, akkor egyértelműen a reneszánsz kertek jöhettek szóba.

Fekete tudomása szerint az első erdélyi barokk kertépítészeti alkotás, melyről hiteles forrásanyag maradt fenn, az a bonchidai Bánffy-kastélykert, és ezt az 1750-es években, tehát az alvinci kertnél hetvenöt évvel később építették.

Egy 1696-os leltár „…romladozott, többnyire elpusztult…” kastélyról regél, melynek befejezetlen vizesárka félig betemetődött. A fejedelemség megszűnése után, 1715-ben a kastély és tartozékai az erdélyi püspök birtokába kerültek.

Az egyházi tulajdon időszakából is feltételeznünk kell egy kert létezését, hiszen François Xavier de Feller luxemburgi jezsuita szerzetes, aki magyarországi utazásai során kolostorainkban nemigen találkozott kertekkel, különösen megörült az alvinci ferences rendház szépen kialakított kertjének.

A vadászkastélyról 

Martinuzzi meggyilkolása után a kastély további sorsa homályban maradt 1607-ig, amikor Báthori Gábor szerezte meg, majd Bethlen Gábor fejedelemé lett, aki feleségének, Károlyi Zsuzsannának adományozta.

A fejedelem 1617-től kezdve a várkastélyt reneszánsz stílusban, hatszögletűre építtette át, falait pártázatos lőrésekkel látta el, belső díszítését felújíttatta.

A palota mennyezetének festéséért Mezőbándi Egerházi, másként Képíró János nemességet kapott.

Bethlent azonban halála megakadályozta abban, hogy elképzeléseit véghezvigye. A délkeleti sarokbástyát nem tudta befejezni, és ezen a részen a vizesárok sem készült el.

Az idegen országokból hozatott mesterek privilégiumai

Bethlen Gábor 1622-ben telepeseket hozott ide:

„…az országba idegen országból nagy költséggel – írja Szalárdi – mindenféle jó mesterembereket, tudós fundálókat, kőműveseket behozott vala. Magyarországból az új keresztyének közül majd kétszázig való mindenféle mesterembereket (ha nem többet) mind feleségekkel, gyermekekkel behozatván, és azokat Alvincen, az Maros fordulatában igen alkalmatos kis helyre bizonyos privilégiumokkal, szabadságokkal megtelepítvén, azhol az hegyek között igen magas kőszikla tetőn, nagy erős helyen egy puszta várat (Alvinccel szemben, a Maros túlsó partján levő Zebernik várat) is adván nekik…”.

Az új keresztények a vagyonközösségben élő anabaptisták voltak, akik főleg a fazekasságban tűntek ki, és Morvaországból menekültek Alvincre.

Alvinc királyi birtok lesz

Ugyancsak Kiss Gábor tud arról, hogy a fejedelemség megszűnése után Alvinc királyi birtok lett, 1696-ban elkészült a vár és a hozzá tartozó ingó és ingatlan javak részletes leírása:

„…vagyon kegyelmes urunk, felséges római császár és koronás királyunknak őfelségének Erdélyben lévő királyi fiskusának nemes Fejér vármegyében, Alvinc mezővárosában, az megírt város alsó végén egy romladozott, többnyire elpusztult kastélya, mely kastélynak körös-körül való árka csak fél készületben maradott volt ab antiquo, de most már nagy részben betölt…” A leltár részletesen sorolja fel az épületeket, bástyákat, gazdasági és egyéb helyiségeket, az ott talált különböző berendezési tárgyakat, valamit a hozzá tartozó földeket.

A helyreállítási terv elkészül, de a várat nem restaurálják 

Az elhanyagolt alvinci várkastélyt és uradalmát 1715-ben szerezte meg a gyulafehérvári káptalan. 1733-ban Sorger Gergely püspök barokk kapuzatot építtetett hozzá.

A várkastély 1792-ben leégett, és bár a 19. század elején elkészítették a helyreállítási tervét, mégsem restaurálták. Az elmúlt században már csak az északi szárnyát és az északkeleti rész néhány helyiségét lakták.

Fekete Albert szavaival: „…a kastély pusztulása lassan a végéhez közeledik…”.

Ma az emeletes északi palotaszárny siralmas állapotban van, mellette egy négyszög alakú torony és az ehhez csatlakozó barokk kapu, az északnyugati sarkon egy négyszög alakú nagyobb bástya, az ehhez támaszkodó épületszárny lépcsőházának maradványai, a nyugati sarokbástya egy négyszög alakú torony romjaival, valamint az északkeleti és délkeleti, az udvart kétoldalról kerítő falak részben még állnak, de nagyon tönkrementek.

Prof. dr. Sümegi Pál (fotó) tanszékvezető egyetemi tanár, geológus, régész kiegészítése:

Amikor II. András királyunk 1224-ben kiadta az Andreánumot, azaz a Barót és Szászváros közötti erdélyi szászoknak adott kiváltságlevelét, akkor egyértelműen az volt a célja, hogy olyan ipart űző, kereskedő, bányászközösséget alkotó, városi közösségeket szervezzen a Magyar Királyság területére, amelyek révén a különböző egymás mellett élő gazdasági közösségek, népcsoportok valamennyien nyertesek legyenek az együttélés nyomán. A több évszázados együttélést és szimbiózist elindító kiváltságlevél kiemelte a különböző ispánok fennhatósága alól az erdélyi szászokat, és szabályozta a magyar király és a szász telepesek viszonyát.

Károly Róbert, I. Lajos, Luxemburgi Zsigmond királyaink megerősítették ezeket a kiváltságokat, míg Mátyás királyunk az egész szász közösségre kiterjesztette. A kiváltságokat Habsburg József uralkodó helyezte hatályon kívül 1785-ben.

A kiváló mezőgazdasági adottságokkal rendelkező, a marosi sóút mentén található területen a szász hospesek települést alakítottak ki a 13. században, amelyet ma Alvinc néven ismerünk, amelyhez átkelőhely és sóvám is tartozott. Alvincet Zsigmond király tette szabad királyi várossá, és adta meg a településnek az erdélyi szász kiváltságokat. 

A kiváló települési adottságok, a Maros menti fő kereskedelmi és közlekedési úthoz kapcsolódó pozíció hátrányba fordult az oszmán hódítások idején, mivel az oszmán csapatoknak és a velük szembenálló katonaságnak egyaránt a Maros völgye volt a legfontosabb felvonulási területe. Ennek nyomán az addig virágzó település pusztulásnak indult, és a szász telepesek mellé magyar, katolikus délszláv menekülteket telepítettek. A terület legnagyobb történelmi nevezetessége a ma már pusztulóban lévő Martinuzzi-kastély.

Martinuzzi, vagy a magyar történelemben ismertebb nevén Fráter György, népi nyelven a fehér barát a középkorban a Magyar Királysághoz tartozó Horvátország területén született, és a Martinuzzi név a velencei származású édesanyja családi nevének eltorzításából keletkezett. A területet Szapolyai János magyar király adományozta Fráter (Martinuzzi) Györgynek mint fejedelmi birtokot. Fráter (Martinuzzi) György egy, a Maros-parton található dombon egy korábbi, 14. századi Domonkos-rendi kolostorra egy megerősített, reneszánsz kastélyt kezdett kiépíteni. Viszont az építkezést nem tudta véghezvinni, mert a Magyar Királyság újraegyesítéséért küzdő, de az Oszmán Birodalom és a Habsburg Birodalom között ingapolitikát folytató egyházfőt és politikust 1551. december 17-én az épülőfélben lévő várkastélyában Habsburg Ferdinánd megbízásából a Habsburg-fővezér, Castaldo meggyilkoltatta. Alvincen, Erdély szívében a legfontosabb erdélyi út, a Maros mentén, a két birodalom közötti ingapolitika következményeként halt meg az erdélyi eszme és különállás megalkotója, a 16. századi magyar és erdélyi politika egyik legnagyobb alakja, Fráter (Martinuzzi) György. Így a kastély előbb Báthori Gábor, majd Bethlen Gábor erdélyi fejedelmek tulajdonába kerül. Bethlen Gábor fejedelem ismeri fel legjobban a várkastély kiváló pozícióját, és igyekszik befejezni az építkezést, megerősíteni a várkastélyt, de ebben halála megakadályozza. Ő telepíti a kiváló mezőgazdasági és kereskedelmi adottságú Alvinc településre az újrakeresztelő anabaptista mestereket 1621-ben Felvidékről, Morvaországból. Az anabaptisták kerámiaművészetükkel új színt hoztak az erdélyi mesterségek közé, és kialakították a méltán világhírű erdélyi habán kerámiát.

A kolozsvári országgyűlés 1622-ben erősíti meg Bethlen Gábor erdélyi fejedelem által az anabaptistáknak adományozott jogokat. A várkastélyt 1658-ban a tatárok felgyújtják, majd az Erdélyi Fejedelemség függetlenségének felszámolása után, 1696-ban Alvinc településsel együtt Habsburg királyi birtok lett.

A várkastélyt 1715-ben a gyulafehérvári káptalan kapja meg, barokk stílusú átalakítást végez a kastélyon, de az 1792-ben leég, és ettől kezdve pusztulásnak indul. Terveket készítettek a felújítására, de az elmúlt 230 évben a kastély a megsemmisülés szélére került. Méltatlan állapot ez a kastély történelmi jelentőségét figyelembe véve, különösen azért, mert kiváló geográfiai helyzetben, szinte Erdély mértani közepén van maga a település és a várkastély egyaránt.

A Maros menti erdélyi fő közlekedési útvonal, a Maros folyó mind kiváló tényezők a turizmus szempontjából, és egy ilyen fontos történelmi helyet alkotó várkastély felújítása, szálloda, vendégfogadó és turistacentrummá alakítása kiváló lehetőséget teremtene a kiépülő erdélyi autópályákat használó, és Erdély történelmi, néprajzi, földrajzi csodáival megismerkedni kívánó turisták számára. S figyelembe véve Alvinc és a várkastély történelmét, kiváló helyszín lenne az erdélyi gondolat, szellemiség, vallástolerancia bemutatására, amely példaértékű lehetne a mai erdélyi népek, nemzetek és közösségek számára is.

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnöknek, dr. Kálmán Attila történésznek és dr. Fekete Albertnek. A képet Demján László műemlékvédő építész a saját gyűjteményéből küldte be szerkesztőségünkbe.