Ma már szinte teljesen ismeretlen, valamikor hihetetlenül népszerű és rendkívül tehetséges íróról szól zenés bemutatóm.
Ma már szinte teljesen ismeretlen, valamikor hihetetlenül népszerű és rendkívül tehetséges íróról szól zenés bemutatóm. De mi köze egy írónak a hadak útjához? Hogyan képes valaki egy világméretű háború lövész-árkában zenéről álmodni? Miért jó, ha az ember nemcsak érzi, hanem érti is a zenét? Mire jó a zene egyáltalán? Azt hiszem, ezek a kérdések sem segítettek senkinek megfejteni az író nevét. Pedig magyar volt – és nem is akármilyen! Dalolt, zongorázott, szeretett, harcolt, szenvedett, és rejtélyes módon halt meg. Tudom, még ennyi segítség sem elég, hogy ráismerjünk, mert félresöpörték őt a megbecsülés, a tisztelet porondjáról. Tán valami rosszat tett? Aligha. Csak megpróbált magyarként érezni, gondolkodni és szólni – s talán ez utóbbi volt a legnagyobb bűne.
Hiába feszegetjük a találós kérdés határait, csak kevesen vannak, akik elmondhatják, ismerős számukra Gyula diák – Freissperger Gyula, vagy ahogyan az egykori olvasók ismerték: Somogyváry Gyula.
Somogyváry Gyula 1895-ben született Fülesen (ma ausztriai falu). Apai ősei több generációra visszamenőleg honvéd katonák voltak. Nagyapjuk hadnagyi kinevezését Batthyány Lajos írta alá 1848-ban.
Gyulának 13 évesen jelentek meg az első versei nyomtatásban. Jó verset pedig csak az képes írni, aki közeli barátságot ápol az énekkel vagy rengeteg verset olvas. Talán nem véletlen, hogy diáknak becézték, mert igazi diákként temérdek könyvet olvasott, hihetetlen sok dalt tudott, ismerte a klasszikus zeneirodalmat, és saját kedvtelésére zongorázott. Az igaz, hogy a család minden téren jó példát mutatott, és támogatta is.
A sok ének, a nóták tanácsa sokszor erőt adott a nehéz lépések megtételében. Talán a dalok súgták a fülébe, hogy önkéntesként jelentkezzen az első világháborúba. A katonai származás, a hazaszeretet és a kötelességtudat hazája védelmére késztette. Elszánt honvéd és rendíthetetlen nótafa volt. Aki nem tapasztalta, nem tudja, hogy az ének bátorít, erőt ad, türelemre és fegyelemre int. Gyula diák tudta ezt. És katonatársai is tudták, hogy az ének az egyetlen csodaszer, amely erőt ad a front gyötrő kétségei közepette. És lehet, hogy a szerencse mellett a dalokra is szüksége volt, hogy súlyos betegen, de ép elmével és érző szívvel kerüljön haza a frontról.
Gyula diák továbbra is diák maradt. Foszlánnyá lőtt hazáját versekkel igyekezett új reménységre biztatni. És mivel szülőfaluját más országnak ajándékozták, emlékezni sem akart német származására, az 1920-as években változtatta meg (ő és az egész család) a nevét Somogyváryra. Az új nevet az a település adta, ahol édesapjuk aludta örök álmát. Ez is egy jelzés volt arra, hogy bár Trianon szétválasztott közösségeket, a névválasztás jogán bárki megválaszthatja nemzeti hovatartozását…
Nem nyugodott bele a történelmi veszteségekbe. Hitt abban, hogy újságíróként sikerül írásaival új életerővel felruházni a nemzetet. Hazája sorsának jobbra fordulása érdekében aggódó forrósággal írta verseit. Rövid idő alatt országszerte ismert és közkedvelt költővé vált.
1933-ban, amikor megjelent a Virágzik a mandula című regénye, egyetlen csapásra a történelmi élményregény nagymesterévé vált. A siker hatására ez a regény trilógiává nőtte ki magát, 1919-ben megszületett a Ne sárgulj, fűzfa!, majd 1942-ben És Mihály harcolt című regénye.
1935-től országgyűlési képviselővé választották. A dalok nem engedték beporosodni érző igazságérzetét. Mivel nem értett egyet a zsidótörvénnyel, 1942-ben a németek letartóztatták, és Mathausenbe került koncentrációs táborba. Legnagyobb szerencséjére innen élve szabadult. Hazatérve azonban néhány évnyi szabadság után újabb „bűnét” fedezték fel: a német származását. 1950-ben az összes művét betiltották. Hogy miért? Erre csak az lehet a magyarázat, hogy mert annyira szerette hazáját.
Családját sem kímélték a bűnbakkereső megtorlások: fia orosz hadifogságban raboskodott, lányát pedig tíz évre Gulag-rabságra hurcolták Szibériába. Béla nevű testvérét, aki katolikus pap volt, folyamatosan zaklatták és vádolták, míg az öngyilkosságban talált megoldást. Családjának kilenc tagját érték különböző büntetések, összességében 43 évet raboskodtak...
Gyula diák rendíthetetlen hittel viselte a megpróbáltatásokat. Imáit, reményét versekbe foglalta: „Te látod könnyes éjszakánk/ s hogy mennyi bajnak súlya bánt./ Gondok bilincse van mirajtunk,/ neved kiáltja hát az ajkunk,/ mert már e név is hő ima./ Segíts, segíts meg, Boldogasszony,/ Fogolykiváltó Mária!”
Lelkierőt csakis hitében és az énekekben találhatott. Jó zeneértő volt, rengeteg dalt ismert. Zongorázni is tudott – igaz, hogy nem művészien, de minden nótát előcsalt a zongora billentyűiből. Erről ő maga tanúskodott a Ne sárgulj, fűzfa! című regényében.
„Értem és szeretem a muzsikát, ha jó zenét hallok. Amilyen hangszerhez valaha hozzájutottam, azon meg is tanultam játszani – a magam rettentő kezdetleges módján. (…)
Hosszú körmeim úgy kopogtak a billentyűkön, mint hogyha kutya szaladt volna végig rajtuk. S különben is akkor már éveket töltöttem kint a harctéren, s durvák, merevek voltak az ujjaim. Bakanótákra tévedt a kezem. Zoltán nyomban dúdolni, majd énekelni kezdte őket. Meleg, érces baritonja volt, s igazán szépen, szívvel énekelt. (…) Nem tudtam olyat kezdeni, amelynek már az első versébe bele ne dalolt volna a hadnagy. Ejnye, hát ez mindent ismer? – támadt föl bennem a vetélkedés. – No, megállj, koma!
S keresni kezdtem olyan nótát, amelyet ritkábban hallani.
– Tudod ezt? – És újat kezdtem. Tudta.
– Hát ezt? – Azt ugyancsak fújni kezdte. Húszat is eljátszottam. Mindegyiket tudta. S diadalmasan ragyogott a két szeme. Cilus meg büszkén nézte. Mert akkor már nyílt küzdelem folyt közöttünk: ki tud több nótát? A hencegő kisleány meg is jegyezte gőgös szájbiggyesztéssel:
– Hm. Velünk akar kikezdeni nótázásban. (…)
Egyre régebbi nótákért nyúltam.
Selyemruha, selyemkendő, selyemszoknya… – Tudták.
Befútta az utat a hó… – Tudták.
– Héj, az árgyélusát! Megálljatok csak! Forgattam, váltogattam egyik dalt a másik után. A fiú verhetetlen volt. Ércesen, boldogan szárnyalt a hangja. Azután egyszerre: Tele van a csipkebokor virággal... – Vártam, hogy Zoltán belevág. Hohó, végre! Nem tudta. De nem bosszantotta. Úgy beleszerettek, hogy vég nélkül énekelték volna. De most már én hencegtem:
– Hát ezt tudod-e? Öt vagy hat nóta következett egymás után. Jó régiek. Tudták mindegyiket.”
Nem árt, ha még azt is tudjuk Gyula diákról, hogy egy ideig a Magyar Rádió irodalmi igazgatója volt. Ő honosította meg a rádiójátékot, amit hangjátéknak nevezett el, így egy fogalommal gazdagította nyelvünket. És amiről még kevesen tudnak, hogy Gyula diák írta az Erdélyi induló szövegét, de Karády Katalin is szívfájdítóan énekli a Tudok egy dalt című versét.
Aztán ezt az örökké reménykedni tudó embert mégis elhallgattatták: 1950-ben Kistarcsára internálták. Három év múlva rejtélyes módon halt meg egy mentőautóban, valahol Kistarcsa és Budapest között – a hivatalos közlemény szerint szívroham végzett vele… 1953-ban végképp elnémultak a nóták, becsukódtak a regények, a vörös köd csak a veres csillagokat mutatta meg, mást mindent eltakart.
Illene – sőt kötelességünk! – újra letörölnünk a port Gyula diák elfeledett könyveiről, mert minden szava biztatás: „Pofázz, testvér, mert pitykegomb az élet, de éppen azért gyönyörű!”
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató