Én jól, s hámaga?

Albert-Lőrincz Márton kérdéseire válaszol Bölöni Domokos

– Ha most kezdenéd az írói pályát, hogyan ajánlanád magadat?

– Nem ajánlanám magam. Nem beszélnék írói pályáról sem, mert nekem voltaképpen nem is volt soha ilyenem. Amikor mégis használnom kellett a kifejezést, egy korábbi beszélgetésben, ezt mondtam: „pályám” olyan, mint a nyárádmenti kisvasút; egész szakaszok talpfái, sínpárjai hiányoznak, mert rossz gazdaként hagytam ebek harmincadjára jutni, és ügyes tolvajok úgyszólván akadály nélkül tették lehetetlenné a járatok közlekedését...*

Szóval nagyjából még mindig ott tartok, hogy hát rendbe kellene tenni a közlekedést, de közben elfogyott a tőke, és igen, odalett az utazásra vágyó közönség is – gyorsabb, hatékonyabb és olcsóbb járművek szaladgálnak az utakon… Közben persze néha egy-egy nosztalgiázó volt állomásfőnök vagy pár végképp lemaradt utas lejárt tértijeggyel a kezében még ott bójászik a sötétlő salakkupacok között.

– A nyár végén, ősz elején jelent meg két köteted. Ünneplésre elégséges ok. Banális kérdés: habár minden út rövid és húzós, mégis, milyennek látod a neked kiszabottat? Szegény legény gazdag álma volt-e, vagy gazdag legény sóvárgása az ismeretlenre?

– Mostanság inkább csak a családom körében ünnepelek. Három kötet jelent meg. Az Aranypálca humoros gyűjtemény: olvasók, alkalmi vagy kezdő szerzők egykor a Népújságban megjelent, illetve az irodalmi körben elhangzott anekdotái, adomái; a másik kettő „saját gyártmány” – Harangoz egy rézmozsár és A harmadik pohár –, karcolatok, novellák tára. 

A „nekem kiszabott út” egy kései sarjadék hányódása a szűk világban. Vidéki csóró gyalogtúrája az idegen városban. Aki igyekezett annyi pénzt félretenni, hogy szobát béreljen egy harmadosztályú szállodában, ám hajnalra mégis a parkbeli padon találja magát, ahol legalább gyönyörködni lehet a felpörgő forgalomban. 

– Több lett-e az álom, ahogy az évek sokasodtak, a kötetek gyarapodtak – immár csaknem húsz –, vagy maradjunk abban, hogy férfiember nem álmodozik. Idéznélek: „kacagva mondja őszöm ronda igazát, most különösen: hogy idétlenül megvénültem”. 

– A világ megváltása rendszerint beláthatatlan időre halasztódik. Ezt korábban kellett volna megéreznem, de idealizmusom ellenszegült mindenféle borúnak. Holott a pandémia része a világegyetemnek. Amikor rádöbbentem, hogy az idő elkeverte az éveimet, és valamelyik ősz fecskéi magukkal röpítették az ifjúságomat, holott igazából nem is voltam még fiatal, már kapuzárási pánikban menekültem poharak, kancsók, flaskák menedékébe, és romantikus képzelődéseimet messze űzve saját tenyésztésű démonjaim tépdesték a tudatomat. Az írás szenvedélye keserves kínlódássá vált, kiderült: nincs is miben hinnem. Maradt némi hiúság, az is üzemanyag, persze folyton drágul.

– Alkotó ember vagy, novelláid, karcolataid derűt árasztanak az amúgy eléggé kafkai létben. Törekedtél-e a jobbra, a szebbre, a teljesebbre, vagy csak követted az ösztöneidet?

 – Ezzel a derűárasztással úgy vagyok, mint mikor besoroztak katonának. Évekig mindenféle papírokkal húztam-halasztottam a kötelező katonaságot, de végül elkaptak; amikor éppen nem volt kéznél, azaz „doszárnál” főiskolai diákmenlevelem, mert közben kirúgattam magam. Némi dozsóért egy illető váltig fogadkozott, hogy „elintézi”. Csakhogy mikor tennie kellett volna valamit, elpárolgott az ígéretével. És én immár „úrifiúként” a medgyesi hadkiegészítőnél találtam magam, a sok fakufferes újonc körében, egy meglehetősen törékeny vulkánfíber bőrönddel a lábam között… Amikor naponta többször is „ráülési” parancsot kaptunk, hát a többiek bizony meglovagolták a ládáikat, de én csak mímeltem a műveletet, hiszen a jámbor szerelék összehuttyant volna alattam. Kényszeredetten vigyorogtam hát, és szenvedtem a kényszeres helyzetben, miközben társaim harsogva mulattak nyomorúságomon.

Nagyjából ez a helyzet a humorommal is. Néha azt képzelem, hogy megbírja a bőrönd az olvasókat, de mintha fölfelé nyomná(k) az ülepemet. 

– Sok karcolat, novella, farce és groteszk került asztalodról az olvasó fejlámpásának fényébe. Mondhatni: egy össze nem téveszthető Bölöni-univerzum. Mennyire tudatos ez a bölönis humor? Mi tett tudatos íróvá?

– Az irodalom. Vagyis az utánzás vágya. És a folyamatos figyelem. Kipróbáltam, tudok-e olyan tilinkót készíteni, mint a nagyobbak? Aztán megpróbálkoztam furulyával, sőt kórémuzsikával is. A furulya nem sikerült, a kórémuzsika igen: viszont kissé csikorog, nyikorog, s még nyüszít is, ezért akár viccesnek tűnhet. De én szeretem kihallani belőle a normális dallamot. „Tudatos író” pedig nem vagyok, csak műkedvelő hangszerész. Persze faragás és zenélés közben igyekszik egy-két fogást eltanulni az ember.

– Van-e, vannak-e olyan író elődök, esetleg kortársak, akik pályádat befolyásolták, netalán meghatározták, illetve figyeltek és drukkoltak neked? Simó Márton a Hargita Népe (2021. október 15.) napilapban megjelent recenziójában egyenesen „Mikszáth Kálmán késői utódjaként” méltat, aki „továbbfejleszti a jó palóc stílusát”.

– Kedves dolog Simó Mártontól. Ha megsimogatják az arcunkat, persze jólesik. Korán váltam szenvedélyes olvasóvá, Arany János Toldi-trilógiája volt a bibliám már kisdiákkoromban. Jókai, Mikszáth, Tolnai Lajos… de a gyöngysor olyan hosszú lenne, ha végigimádkoznám, amilyen pompás maga az irodalom, és nemcsak a magyar, hanem minden, amihez a világirodalomból is hozzájuthattam. 

Gyermekkorom megrázó élménye volt, amikor (besúgásra) házunk „üres” szobájában ráakadtak az udarházából kiakolbólított Potsa József birtokos könyvtárának egy kis részére (a többit másoknál rejtette el), és a pisztolyos jegyző megrakatta szekerünket az aranyozott kötésű könyvekkel, majd első világháborús rokkant nagyapámnak egyedül kellett elhúznia a községháza elé a „rakományt”, és a gazember ott, miután a szebbjét magának kiválogatta, a hevenyészett máglyán elégettette. Nagyapámat pedig bezárták a pincébe… Senki sem mert segíteni rajta. Az ilyen élmények már túllépik a humort, ezeket nyilván más módon írtam meg.

– Gondolom, már induláskor megmutatkozott az elégedetlenségre valló hajlamod, ezt némiképp első ajánlóid – Bajor Andor és Szilágyi István – is megerősítik, akik első kötetedet útra bocsátották, javallották az olvasóknak.

– Mindkettejüket nagyon tisztelem. Szilágyi István a pálya szélén térdeplő játékosként emlegetett, akit talán megilletne pár perc a labda közelében is. Igaza volt; későn tápászkodtam fel a vulkánfíber bőröndről – amikor már a leszereléshez készülődtünk; de azért a koszos téli zoknik között volt néhány kézirat, azokat és a bőröndöt is hazahoztam, pár éve még megvoltak. A hetvenes években az Utunk irodami hetilap szerkesztőjeként Hornyák József válaszolgatott a „prózások” kézirataira. Tőle van a mondás, hogy ha nem adminisztrálod magad, az Úristen sem adminisztrál. No, ehhez én ma sem értek. Rühellem.

De immár kékellő derűvel elengedem.

– Írásaid rövidek, tréfásak, szórakoztatóak, groteszkek, ugyanakkor a szatíra vitriolja is teszi a dolgát. Van ennek valamilyen „műgondossággal” való magyarázata, vagy az író lényéből fakadó „jelenségről” van szó? Hogyan népesül be ez a Bölöni Domi-s univerzum? Miből merítkezel a legszívesebben, a tapasztalatból-e, vagy abból a fikcióból, amiről az ész gondoskodik? Honnan ez a téveszthetetlen bölöniség?

– A rövidség a napilapokba író szerzők kényszerzubbonya. Volt haszna is, igencsak marokra kellett fogni a „mondanivalót”, nem lehetett szétlocsogni az újságot, mert nagyon fogott ám a szerkesztői ceruza. A műgond jól jött volna, de az egy Nagy Miklós Kundot kivéve sosem volt igazi szerkesztői mentorom. Sajna, elég sok slendrián dolgot is összehordtam, olykor beképzelten és nyeglén fecsegtem a semmiről. A humorban egyébként a régiek mellett Tomcsa Sándor, Bajor Andor, Sinkó Zoltán és Zágoni Attila voltak a „példaképeim”. 

„Bölöniségről, bölönis univerzumról” jobbára a nagyotmondás kedvéért lehet beszélni; ha ilyet hallok-olvasok, hát fiús zavaromban éppúgy pirulok, s tűröm, mint egyik Sütő-novellában a vénlány, az „ölelést”.

Számomra az a rokonszenves, ha körüljárva a világot megjelenítő cirkuszi sátrat, felhívhatom a figyelmet a ponyva hasadásaira, amelyeken már kölyökként volt szerencsém bekukucskálni. Egy-egy jó írásnak pedig, állítom, szikrát vető gyémántmagva is van; ha azt megtalálja az író, már csak a csiszolásra kell figyelnie. Nekem ez igen ritkán sikerül.

– Elégedetlenség vagy konjunktúra, elégedettség vagy belső kényszer – mi hajtotta inkább az írót, akit a romániai és a magyarországi írószövetség is tagjai közé választott?

– Ez is, az is, amaz is: főleg pedig a becsvágy és a hiúság, ezeket érdemes mindig belekalkulálni a mérlegbe; no és volt konjunktúra is, hiszen a kilencvenes évek elején, a fekete március után megfogyatkozott az írószövetség vásárhelyi fiókjának az „állománya”, frissíteni kellett, és néhányan (Hargita megyéből) kapóra jöttünk. A Magyar Írószövetségbe Fodor Sándor és Sütő András ajánlott; halálukban is köszönöm nekik; olyan szépen jellemeztek, hogy azóta is arra hajtok, hátha valóban elérhetném azt a szintet, amelyre előlegként nagylelkűen fölsegítettek… 

 – Mit gondolsz az írói küldetésről és a díjakról, van-e ezeknek minősítő szerepük?

– Az „írói küldetés” elavult, időszerűtlen fogalom… Akkor lehet mégis hiteles, ha az alkotó maga szegődik valamilyen eszmény szolgálatába, és vigigviszi önkéntes vállalását, mégpedig érvényes művekkel, az életművével. Ilyenre ma is van példa, bár az írás és az író fogalma felhígult, a szépirodalom is elbulvárosodott. Különvált a szórakoztató irodalom, a ponyva, virágzik a giccs. Persze mindnek helye van az életben, ha a helyükön kezeljük őket. 

Azonban ebbe a kavalkádba a kánon, szegény, beleszédült. 

A tehetség nem alapja a világ építésének. Úgy mondják ezt, hogy protekciós rendszer épül, alapja a patronálás. Nincsenek igazi kiválasztási rendek, hanem szívességek, kölcsönösségek működtetik az irodalmi zrt-k klubjait.

Nekem mindehhez nincs közöm, nem várok támogatást sehonnan, a könyveim kétharmadát saját költségemre adattam ki. Ami pedig a díjakat illeti, kevés az irigyem, még kevesebb az ellenségem, és ezeket nem kívánom szaporítani. Jó, ha az ember tudja a helyét, és meghúzza magát, akár a szénaboglyában is.

– A Harangoz egy rézmozsár jelezni kívánja, hogy a nyugdíjazás nem vette el a kedved a dologtól, hiszen, amint a kötet alcímében is megfogalmazod, „járókeret a 75.-hez”. A másik, A harmadik pohár is hasonló fogantatású? Azt jelzik, hogy „vegyetek észre, itt vagyok?” – ezt üzennéd a szépírói társadalomnak és olvasóidnak?

– Sajnos, ennél sokkal prózaibb, hétköznapibb az ok. A vesztegzár alatt kényszerből kezdtem könyveket szerkeszteni, másoknak is, és mivel volt egy kis megtakarított nyugdíjpénzem, kis példányszámban ugyan, de kiadtam a jelzett köteteket. Egyik sem kerül kereskedelmi forgalomba; érdeklődők, barátok, ismerősök jutnak hozzá, ha kérik. Olyan ez, mint mikor az elöregedett muzsikus már nem merészkedik a kaszinó közelébe, hiszen igaz lehet a dal a kidobott prímásról – de odahaza szordínóban, hogy a szomszédjai fel ne jelentsék, még elmuzsikálgat néhány, a szívének kedves dallamot. Jól, rosszul, ahogy ráállanak gémberedett ujjai.

– Az utóbbi években mintha zárójelbe tennéd irodalomszervezői tevékenységedet, a Maros megyei „vidék” nem hivatásos, de elhivatott íróinak, költőinek, képzőművészeinek „találkoztatását”, ki-kikacsintva Hargita megyére is. Jól gondolom? Hogyan tovább?

– Sehogyan. Kedei Zoltán festőművész halálával a múltba merült egykori tetőtéri kis műterme, a kedves Vár-lak, és vele az a körülbelül két évtizednyi boldogság, amikor találkozgattunk, „súrlottgrádicsoltunk”, „irodalmiköröztünk”, könyveket és szerzőket mutattunk be, felolvasásokat tartottunk irodalombarátok, képzőművészek és zenészek, zenebarátok részvételével.

Ez a korszak véget ért, a pandémia fekete pecsétje végleg lezárta a találkozásokat.

Zárógondolatként azonban hadd meséljem el külön bejáratú balesetemet az irodalommal és a világgal. 

Sóvidéki tanárkodásom idején szokás volt a mostanság divatos „hajdujudú” helyett magyarul üdvözölni az embereket, felnőttet, gyermeket egyaránt. A távol-keletiek azt kérdezik egymástól: „Rizseteket megettétek?”, és ez azt jelenti: „Jó reggelt!” A korondi gyermekektől effélét nem kérdeztem, de mikor köszöntek, udvariasan válaszoltam, majd így szóltam: „Hogy vagy?”

Mire a tanuló nagyosan ennyit válaszolt: „Én jól, s hámaga?”

Ezt nem lehetett überelni, hát mindig nekem kellett megmondani, hogy jól vagyok, köszönöm szépen.

A jelenséget kiterjesztve az irodalomra, „Hámaga-szindrómának” nevezem, ugyanis valahányszor afelől érdeklődnék, mi a helyzet, jól érzi-e magát, vagyis hogy van ez a kedves vendég tájainkon, rendszerint az a válasz, amit a diák mond Korondon: „Én jól, s hámaga?” 

Ami engem spéci illet, igazság szerint volna fogalmam, hogyan is érzem magam ebben a meghitt s megunt, mégis szerethető kis univerzumban.

El is mondhatnám mindenkinek; mégsem mondom el senkinek.

– Köszönöm a beszélgetést.

*Farkas-Ráduly Melánia: Egy másik univerzumba

https://szovegkovacs.blog.hu/2016/12/11/_egy_masik_univerzumba