Én azt gondolom

• 2011-07-06 13:46:11

• Joó Kristóf

Körünkben is élnek olyan hölgyek és urak, akiknek van valamiféle összefüggő, megfogalmazott vagy megfogalmazható felfogásuk az anyanyelvünkről.

Körünkben is élnek olyan hölgyek és urak, akiknek van valamiféle összefüggő, megfogalmazott vagy megfogalmazható felfogásuk az anyanyelvünkről. Azt is mondhatnók talán, hogy „stilisztikai” víziót formáltak a magyar nyelvről, ami azt jelenti, hogy kapásból felsorolhatnak egy sor előnyös, szép, szabatos szófordulatot, kifejezést, képet, nyelvi jelenséget; de persze tudnak mutatni ellenpéldákat is: dagályos divatkodásokat, a nyelv rendszerétől és ökonómiájától idegen fordulatokat, snassz vagy pongyola előre gyártott elemeket – amikre tehát nemigen lehetünk büszkék, még ha sokan „korszerűnek” vélik is őket.

Kovács István, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet egykori homiletika-tanára például ismételten rásütötte a bélyeget arra a fordulatra, amelyet véleményének kifejtése elején (vagy közepette) a beszélő lépten-nyomon előrángathat: „én azt gondolom, hogy…” Kovács tanár úr a maga rendjén úgy vélte: amolyan igazi magyarországizmus ez, amelyet a közbeszéd felületesei egészen tudattalanul kapnak el, és rövid lappangási idő után épp oly tudattalanul, de ragályszerűen terjesztenek tovább. Szó ami szó, abban, hogy „magyarországizmus”, van valami, hiszen az utóbbi időkig szinte kizárólag Ártándtól nyugatra működtetett tévécsatornákon, hírportálokon, napilapokban lehetett találkozni vele.

Ha nem is fröcsögő vakbuzgalommal, de magam is egyetértek vele, hogy ez a szófordulat nem válik dicsőségünkre. A beszélő szerénytelenségéről, a véleményalkotó személyének a kifejtendő tárgy rovására való előretolakodásáról vall, bár – másfelől, ha úgy akarjuk – épp az elmondandók szubjektivitását hivatott jelezni, vagyis azt, hogy a most következő vélemény nem rendelkezik a csalatkozhatatlanság érvényével.

A magyar nyelvnek sajátossága, hogy a mondatok alanya akár teljesen el is maradhat (rejtett, általános, illetve határozatlan alany). Ezért nem érti félre senki például azt a mondatot, hogy „Esik.”, vagy azt, hogy „Szomjazom.”, vagy hogy „Félsz?” A ragozás épp elég ahhoz, hogy az alany ki- vagy milétét, illetve nyelvtani személyét tisztázza. Az „én azt gondolom” esetében is egészen fölösleges a névmás. Nem született még olyan magyar ember, aki ezt félreértené. (De van erre a szerénytelenkedésre más példa is. Lessék csak meg a nálunk egyik legnézettebbnek számító magyar közszolgálati televízió időjárás-jelentését! A darázsderekú hölgy, aki rábeszélő mosollyal nyomja le a torkunkon, hogy már megint tönkreteszi a hétvégénket a jégeső és a szélvihar, azzal fejezi be mondókáját: „Én megköszönöm figyelmüket.”)

De hogy tárgyunknál maradjunk: funkcióját tekintve ez az „én azt gondolom” szófordulat egyfelől bevezető „előke”, a figyelemfelkeltés eszköze – amolyan csendet kérő torokköszörülés –, másfelől viszont, az összefüggő beszéd közepén merő időnyerési figura, olyan panel, amelynek elmondása alatt agyi rutinjaink „összeszedik magukat”, hogy folytathassák a szabatos elmondást. Ezzel önmagában nincs is semmi baj. Baj akkor merül fel, amikor ez a panel túlburjánzik, amikor valóban az én-t tuszkolja a tárgy elé. Aki nem tud mértéket tartani, az esetleg minden frázisát vagy mondatát úgy kezdi, hogy „én azt gondolom” (kérem, figyeljék a televízió stúdióbeszélgetéseire vállalkozó közéleti szereplőinket!). És ezzel fordított arányban bizony jelentékenyen aláesett a „szerény” szerintem használati gyakorisága, azé a szóé, amely gazdaságosan, ízlésesen, a szubjektivitást csak annyira és épp annyira jelezve, amennyire kell, lényegesen több – még ha szótagszámában kevesebb is – a terpeszkedő „én azt gondolom”-nál.