Emlékezés és közösségépítés a Bekecsen

„Ez a mi hegyünk”

Az 1916 őszén lezajlott bekecsi csatákra és az ott elesett hősökre emlékeztek a hétvégén. Az égieknek is tetszik, ami ilyenkor itt történik, és áldás van ezen a napon – hangzott el, miután az elmúlt napok esőzése után szombaton többnyire napsütés uralkodott a hegytetőn, így mintegy ezren örülhettek a hétvégi kiruccanás szépségeinek.

A marosvásárhelyi 23. határvadász hagyományőrző egyesület katonái után torboszlói lófők, küküllőmenti Württemberg-huszárok és néhány érdeklődő érkezett szombat reggel a hegyoldalban, Nyárádselye fölött, a Falu erdeje tetején álló sírkerthez, ám érkezésük előtt egy jókora medve vizsgálta meg, hogy minden rendben van-e a helyszínen, majd átengedte a teret az ünneplőknek. Benkő József történész a bekecsi csatákat idézte fel: az első világháború közepén, 1916 nyarán Románia kilépett a semlegességi státusból, és megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát, betört Erdélybe, és szeptemberre már a Sóvidékig nyomult. A Galíciából visszarendelt 9. kassai és 10. miskolci gyalogezredek mellett egy bosnyák zászlóalj is védte a Parajd–Szováta–Bekecs vonalat, 1916. szeptember 26. és október 5. között elkeseredett harcok folytak a Bekecs-tető közelében, mígnem sikerült a támadó négy román zászlóaljat visszaverni, majd október végére Dormánfalváig üldözve kiűzni Erdélyből a betolakodókat. Egy orosz ellentámadás miatt a magyar katonák visszaszorultak az Úz völgyébe, ahol 1917 márciusáig állóháborúban védték a határt, az ő holttesteik is a nagy port kavart katonatemetőben nyugszanak. A bekecsi áldozatokat több helyen temették el, a Falu erdeje fölött 27 magyar és két bosnyák, a Körtövés mezején hat magyar katona nyugszik, de a hegytető övezetében további ismeretlen magyar és német katonák sírjai is vannak. A hagyományőrző határvadászok idén a körtövési emlékművet és az ismeretlen magyar katona sírkeresztjét hozták helyre, jövőben az erdei sírkertet is rendbe szeretnék tenni – hangzott el. Áhítatában Nagy Béla nyárádselyei református lelkész arra kereste a választ, hogy ezek a katonák azokban a napokban vajon fel tudtak-e nézni Istenre, rá tudták-e bízni magukat, családjukat, hazájukat. Ma, amikor gondokkal és ellenséggel nézünk szembe, nekünk sem a letaglózó túlerőt, hanem Isten erejét kellene látnunk. Az emlékeket meg kell őrizni, hogy erőt, bátorságot meríthessünk a magunk küzdelmeihez.

Gyerő Attila unitárius tábori lelkész fohásza után a sírkertben koszorút helyeztek el, majd felvonultak a hegytetőre, a központi ünnepségre.

Ne legyen többé háború!

A Bekecs-tető az a nyárádmenti, marosszéki székelyeknek, mint Kökös vagy az Ojtoz völgye a háromszékieknek, a Nyerges-tető vagy az Úz völgye a csíkiaknak. Itt gyűlnek össze évente a honvédő hősökre emlékezni, méltósággal, kegyelettel. Ezek az emlékezések azért fontosak, mert csak akkor maradhatunk meg a Kárpát-hazában, ha ismerjük múltunkat, és büszkék vagyunk honvédő elődeink tetteire – hangzott el az 1080 méter magas csúcs közelében.

Kacsó Antal házigazda, nyárádmagyarósi polgármester úgy véli, azok jönnek fel e szent hegyre évente, akik Erdélyt szülőföldjüknek tartják, akik tudják, hol „zúg az a négy folyó”, akik Szent István népéhez tartozónak érzik magukat, akiknek Szűz Mária a védőszentjük, és ragaszkodnak a Szent Kereszthez. „Nem azért emlékezünk, hogy gyűlölködve beszéljünk másokról, hanem azért, hogy román és magyar között többé ne legyen háború, hanem legyen egyetértés, kölcsönös tisztelet, hogy együtt tudjunk élni e hazában, amely több mint ezerszáz éve őseink által a mi szülőföldünk.”

A Maros Megyei Tanács és az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke szerint három dolog miatt gyűlünk össze minden ősszel a Bekecsen: egyrészt emlékezni azokra a katonákra, akik hősiesen védték a hegyet és a határokat, emlékezni és kegyeletünket leróni az itt eltemetett hősök előtt. Másrészt hagyományokat is őrzünk, hiszen a Bekecsi Lovas Napok a térség egyik legnagyobb lovas rendezvénye is. Az összefogás legnagyobb példája a Bekecs-tető – hangoztatta Péter Ferenc, hozzátéve: itt hatalmas összefogással templom, utak, iskolák épültek. De mindez nem elég, elsősorban erős magyar közösséget kell építeni, így biztosíthatjuk a jövőt gyerekeink, fiataljaink számára.

A nyárádmenti születésű Novák Csaba Zoltán szenátor arra figyelmeztetett, hogy minden győztes vagy vesztes csatáról úgy emlékezzünk, hogy az ne az ellenfél legyőzésének, megalázásának ünnepe legyen, hanem a magunk összefogásának fontosságát hangsúlyozzuk. A 103 éve lezajlott csatát követően sem 1918-ban, sem 1945-ben, sem 1956-ban vagy 1989-ben nem reméltük, hogy mi vagy gyermekeink ezen a helyen valaha ünnepelhetünk, ezért hálát kell adni a Fennvalónak, és folytatni kell mindennapi harcainkat – mutatott rá a politikus. A megemlékezésen a nyárádselyei Forrai Irma énekelt, majd a nyárádmagyarósi általános iskola tanulói Fohász című műsorukat mutatták be, belefoglalva: „Isten ujja megérintett, jó lesz magyarnak lenni”.

Tisztelgés az emlékműnél

A zászló ma azt jelzi, hogy az erős gyűlöletnél is erősebb a szeretet, és senki ellen, hanem magunkért lobogva hirdeti, hogy „míg fönn felleges az ég, alant dolgozik, imádkozik, dalol egy zászlóaljnyi nép”. Ezért is húzták fel idén is a piros-fekete zászlót a szent hegyen, s meggyújtották az itt álló lármafát, amellyel minden évben kisebbségi létünk egy-egy problémájára hívják fel a figyelmet a szervezők: idén az elnéptelenedő kis falvakért, a jövőkép nélküli fiatalokért lobbant fel a láng, de arra is felhívták a figyelmet, hogy a szülőföldről távozók meggondolatlanul értékesítik itthoni javaikat, míg a bukaresti politikai bizonytalanság veszélybe sodorja a falvak fejlesztési programjait.

Ezután az ünneplők a Körtövés mezején álló emlékműhöz vonultak, ahol Benkő József történelmi visszapillantója és Gyerő Attila imája után az emlékezés koszorúit helyezte el hét bekecsalji önkormányzat, hagyományőrző katonák és huszárok, politikai szervezetek, a megyei tanács, az RMGE Maros, valamint Nyárádmagyarós anyaországi testvértelepülései, Sellye, Bekecs és Tahitótfalu képviseletei.

A délután folyamán iskolai történelmi vetélkedőket is tartottak, az érdeklődők megtekinthették Pászka Lehel lovas bemutatóját, de került alkalom a jókedvű mulatozásra is.

Bajtársi kötelesség is

A bekecsi megemlékezések napja egyben a lovasság ünnepe: a kezdeti nyárádmagyarósi–torboszlói kezdeményezést átvette a szovátai 15. Mátyás huszárezred, amely idén tizenkettedik alkalommal szervezte meg a Bekecsi Lovas Napokat – tudtuk meg Szeles József András szovátai tizedes-zászlós huszártól. Aki magyar érzelmű, annak legalább egyszer el kell mennie a Bekecsre, hőseinkre emlékezni, akik vérüket és életüket adták a magyarságért, és akikre más nem emlékezik. Az idei lovas találkozóra tizenkét huszárcsapat érkezett: jöttek Székelyföld különböző pontjairól, kettő az érmelléki Bihardiószegről, míg Magyarországról kaposváriak, debreceniek és budapestiek. A lovas huszárok és a gyalogok szombaton kora reggel koszorút helyeztek el Szováta központjában a hősök emlékére, majd a Bekecsre vonultak, ahol az ünnepség után ellepték a lovas tábort, egyfajta huszárseregszemlére, együttlétre, találkozásra. Vasárnap reggel részt vettek a selyei plébános celebrálta szentmisén a bekecsi kápolnában, majd a táborban az idei további programokat beszélték meg, és érdemokleveleket osztottak ki, majd délután visszatértek Szovátára.

A szovátai huszárezredet a székelyudvarhelyiek avatták fel 2007-ben, azóta minden évben ők is itt vannak, és magukkal hozzák a „próbaidejüket” töltő újoncokat is. A lényeg a hagyományőrzés – magyarázta lapunk kérdésére Szász Dénes hadnagy. A bihardiószegi gróf Széchenyi István huszárezred is öt éve minden ősszel eljön a Bekecsre: egyrészt fontos számukra a történelem megismerése, de a bajtársi kötelesség is számít – évente fogadják a székelyföldi huszárokat az Érmelléken, és ezt illik viszonozni. Felejthetetlenek számukra ezek az alkalmak, már a hegyre való feljutás is egy kaland, a közösségi éneklés is hatalmas élmény – osztotta meg gondolatait a Népújsággal Kiss József hagyományőrző kapitány és B. Kovács Lajos közkatona.

Itt lenni magyarnak

A Bekecsen ünneplők között találjuk minden évben az anyaországi Sellye városból érkező Kovácsné Böröcz Anettet is, aki érdeklődésünkre elmondta: már húsz éve jár ide, Erdély szerelmese, és az itteni emberek között tanult meg igazi magyarnak lenni: ez számára a nyugalom szigete, és csodálja mindazt, amit több mint fél évszázad alatt megtettek az itteni emberek a számukra fontos bekecsi emlékművekért. Ugyanakkor legszívesebben minden magyarországit elhozna ide megtapasztalni ezt az érzést, hiszen sokan nem tudják ma sem, hogy otthonuktól 720 kilométerre is magyarul beszélnek az emberek. Büszke arra, hogy itt érzi magát magyarnak, és nem Magyarországon – vallotta be lapunknak.