Emeletek

Kedves ismerősöm telefonált feldúlt állapotban egy reggel, s már mondta is, hogy rendszeres kellemetlenségeknek van kitéve a tömbházban, ahol lakik, majd hozzátette, hogy Harmónia összeállításunkban foglalkozhatnánk ezzel a témával is. Az ötlet nyomán 25 és 70 év közötti személyeket kérdeztünk meg, akik elmondták, hogyan indult, s milyennek látják ma az együttélést a marosvásárhelyi városnegyedek panellakásaiban. A hatvanas évektől kezdődően a rendszerváltozásig felépült új tömbháznegyedek a lakásgondok megoldása mellett a betelepítést, a lakossági arányok megváltoztatását is szolgálták. Mégsem ebből adódtak, adódnak a szomszédok közötti legélesebb konfliktusok. A rosszul szigetelt lakásokban meg kellett tanulni úgy élni: ne zavarjak, hogy bosszúból engem se zavarjanak, de voltak-vannak kivételek, akik zaj-, szag-, illetve szemétártalommal, jogos és alaptalan vitákkal, veszekedésekkel mentek, mennek lakótársaik idegeire. Ugyanakkor az együttélés kényelmetlenségeit enyhítő szép emberi gesztusok sem hiányoznak a történetekből. 

Vagy megszoksz, vagy megszöksz

Egy nagyközségben töltött stresszmentes, szabad gyermekkor után következett a tömbházbeli élet. Alkalmazkodni kellett, de csupa olyan szomszéddal voltunk körülvéve, akik barátkozni akartak, s nem azt lesték, hogy mibe lehet belekötni. Volt azért egy 

„apróság”: a fölöttünk lévő szomszéd alkoholmámoros állapotában gyakran eltévesztette az ajtót, s olyankor nálunk dörömbölt éjnek idején, hogy „nyisd ki az ajtót, te...”. Először megdöbbentünk, aztán megszoktuk. Soha nem tudta másnap. Ja, az is gyakran előfordult, hogy a vízcsapot nyitva felejtették egészen addig, amíg fel nem mentünk, hogy már nálunk is folyik a víz... De ebből az időből maradtak fenn mai napig tartó barátságok is. 

17 évig tartó belvárosi magánházi élet sok szépsége és gondja után fordult a kocka, s újra tömbházlakó lettem. Egyedül, albérletben... A házban mindenki végzi a dolgát, senki senkivel nem ütközik, az egyik közvetlen szomszédomat kivéve, akitől a legjobb lenne elmenekülni. Azon túl, hogy rosszindulatú, irigy mindenkire, aki nála fiatalabb, legfőbb szórakozása, hogy figyeli: ki mikor jön, megy. Meggyőződése, hogy lakótársai helyett is ő fizeti a közköltségeket. Számon tartja, hányszor nyílik az ajtóm, van-e vendégem, jönnek-e hozzám a családtagok, s fennhangon szapul úton-útfélen. A minap három napig nem voltam otthon, s amint megérkeztem, már a nyitott ablakon át kihallatszott, amint magában beszél, hogy egész éjjel nem tudott aludni, mert  „ez az aljas” (aki én vagyok?) verte a falakat. No, hát erre mondaná édesapám, hogy „vagy megszoksz, vagy megszöksz”.

Új lakók, más normák 

A panellakásba való költözéskor sokat számít a szerencse, hogy milyen szomszédokat kap az ember. A 70-es években nagyjából egy korosztályhoz tartozó gyermekes családokként költöztünk egy tömbházba, s a munkahely közelsége is meghatározó volt a lakás megvételénél. Anyagiakban sem voltak nagy különbségek közöttünk, aránylag olcsó volt a lakások fenntartása, így nem okozott nézeteltéréseket a különböző javítási költségek begyűjtése. Az emberek törődtek a környezetükkel, virágokat ültettek, szívesen vettek részt a tömbház körüli munkákban, s akkoriban volt is rá idejük. Jószomszédi viszony alakult ki közöttünk, nagyobb volt a biztonság, s megtanultunk kölcsönösen alkalmazkodni egymáshoz. Mivel a magyar családok aránya kb. 70 százalékos volt, a román gyerekek is megtanultak magyarul, s együtt játszottak a tömbház körül. 

Az 1990-es márciusi események idején le akartuk venni a névtáblákat a postaládáról, s a libánfalvi származású román szomszéd beszélt le erről, mondván, hogy ők védenének meg minket, ha valami „atrocitás” történne. Olyan ember volt, aki ezt meg is tette volna.

Később megváltoztak a körülmények. A régi lakók kezdtek kiöregedni, vagy elvándoroltak, a fiatalok elköltöztek, az új lakók pedig más normák szerint akarnak élni. Nehezen vagy egyáltalán nem alkalmazkodnak ahhoz, hogy „egy fedél” alatt lakunk, nem hajlandók részt vállalni bizonyos közös költségekből, és ennek nem mindig az anyagiak hiánya az oka. A magyarok aránya 50 százalékra csökkent, az új lakók valamennyien többségiek. Nagyobb lett az elszigetelődés, az irigység, a közönyösség és kisebb a tolerancia, a megértés (ha zajong, vagy ugrál a gyermek, gyermekek). Nagyon sok a bérbe adott lakás, és lutrinak számít, hogy milyen bérlőket kap egy lakóközösség. Az egy lépcsőházban lakók már alig ismerik egymást, senki sem törődik a másikkal, sőt a környezetükkel sem, mindenki mástól várja, hogy tegyen valamit. 

42 év szép és csúnya oldalai

42 évvel ezelőtt húsz család – többnyire fiatal házasok – egyszerre vásárolt lakást lépcsőházunkban. Nem lettünk valamennyien barátok, de jó szomszédok igen. Gyermekeink együtt játszottak a tömbház előtti füves téren, a szülők pedig gyakran elbeszélgettek, virágot ültettünk, bokrokat nyírtunk közösen. Ha kellett, felügyeltünk egymás gyermekeire. Apró dolgokat kölcsönkérni is átszaladtunk a szomszédasszonyhoz. Amikor haláleset történt valamelyik családban,  mindnyájan részt vettünk a temetésen, nyelvtől és felekezettől függetlenül. Ma is segítünk kisebb dolgokban egymásnak, a gyermekek és az unokák életútját pedig érdeklődéssel követjük.

Az utóbbi 15-20 évben több lakás gazdát cserélt. Ilyenkor a lakások átalakítása, a lárma hetekig-hónapokig tartott. Az új szomszédok nem tudtak, talán nem is akarnak a lépcsőház laza közösségébe beilleszkedni. Próbáltunk pár mondat erejéig barátságosan elbeszélgetni velük, ennek ellenére egyik-másik fiatal szomszéd ma sem méltat köszönésre.

Keservesebb tapasztalataink vannak a két albérletbe adott lakással. Itt többnyire diákok laknak, fiúk illetve leányok. Egyik sem jobb a másiknál: dübörögnek, hangoskodnak, barátokat látnak vendégül, akik éjjel távozáskor az egész lépcsőházat fellármázzák. 

Hol van ma már a mi régi civilizált közösségünk…? 

Kettős mérce 

A felettem lakó rendszeresen este 11-kor kezd el húst potyolni ipari mennyiségben. Minden héten legalább háromszor esznek bécsi szeletet. Én egyszer aprítottam lapítón későbbi óráig (a zakuszkát akartam befejezni), amire idegesen kopogni kezdtek. Rendszeresen beáztatnak, s ha szólok, a szomszédasszony lesz ingerült, és én kell megértsem, hogy a vízszerelője nem ért a dolgához. Soha nem hangzott el egy bocsánatkérés sem. Szőnyegeit rendszeresen a konyhaablakon rázza ki, s még letörölni is utálom az ablakpárkányomat, annyi minden kerül rá tőlük. Ha szólok, az a válasz, hogy nem az ablakban kell hűteni az ételt, s ő nem fog leszaladgálni napjában többször az emeletről minden kirázandó darabbal. A szomszéd az ablakban cigizik-kávézik, s az én párkányomat használja hamutartónak. Amikor (nagy sokára és udvariasan) rászóltam, ő egy 

„pardon” helyett visszakiabált, hogy tőlem fokhagymaszag megy fel, amikor főzök. Amikor hónapokon át dolgoztak lakásának a felújításán, egyszer sem jutott eszébe elnézést kérni az éjjel-nappali, szombat-vasárnapi fúrásért, trappolásért. A lépcsőházban bogár- és egérirtáskor nem fizetnek, mert ha alattuk, fölöttük fizettünk, hozzájuk úgyse mennek a „kártevők”. Megjegyzem, mindketten jól keresnek, tetőszigeteléskor mégsem szállnak be, mert nem fölöttük van a tető. A karácsonyfát kidobták az ablakon, s mivel felakadt egy fára, hónapokig nézhetem az ablakommal szemben… Az már csak természetes, hogy sem a felnőttek, sem a gyermekeik nem köszönnek.

Nosztalgiával gondolok vissza 20-30 évvel ezelőttre, amikor a csendidő szent volt, s ha bulit rendeztünk, előre bejelentettük a szomszédoknak, és megértésüket kértük. Ha új lakó jött a lépcsőházba, bekopogott a szomszédokhoz, és bemutatkozott. Húsvétkor, karácsonykor köszöntöttük egymást, és egyéb ehhez hasonló (ma már „abnormitásnak” számító dolgok) működtek közöttünk. 

Heves partik

Egyetemi hallgató fiuknak újgazdagék alattunk vásárolták meg a háromszobás lakást. Mivel a beköltözést meg kellett ünnepelni, heteken át buliztak, s ezalatt nem is a zene zavart, hanem az elhangzó ocsmány trágárságok. Úgy éreztük: nemcsak ittak, hanem füveztek is. Apuka állt mindent. A buli addig tartott, amíg az alsó lakó kihívta a rendőrséget. Ettől apuka nagyon pipás lett, de nem a fiára, hanem a szomszédokra. Történt aztán, hogy ideköltözött egy gólya(lány), amivel kezdetét vette a szexműsor. Sajnos a lakások szigetelése rossz, a partik pedig nagyon hevesek voltak. Jóindulattal figyelmeztettük őket, de cseppet sem zavartatták magukat. Csak akkor tört ki a botrány, amikor a közköltségi listán két személy jelent meg. Apuka azt is kikérte magának. A csaj azóta is itt tartózkodik, miközben a szülei úgy tudják, hogy bentlakásban lakik, s nyáron nem engedik, hogy együtt nyaraljon a fiúval. Egy történet a sokból, amit éppen most élünk át. 

Biztonságot nyújtó társasház

Huszonöt éve a négyszintes társasház második emeleti lakása az otthonunk, ahova kertes családi házból érkeztünk. A legnehezebb talán a kezdet volt, amikor a közös vízszámla miatt bosszankodtunk mi, akik nem a lakónegyed aszfaltburkolatán mostuk nyaranta a szőnyeget, gépkocsit. Az egyéni mérőórák felszerelésével lassan elmaradtak a bő vízsugárral szőnyegüket mosó szorgalmas szomszédok, de a közösségben élés kellemetlen oldaláról mindig gondoskodott valaki. A tizennégy lakó közül kettő-három nem törlesztette időben a rezsiköltségeit,  jókora hátralékokat halmoztak fel, és a szolgáltató drasztikus intézkedései során mindannyian szenvedő alanyaivá váltunk a vízszolgáltatás szüneteltetésének. Ezt igazságtalanságnak éreztük, s ellenségesen tekintettünk azokra, akik miatt egy közösségnek kell szenvednie, majd szóvá is tettük, remélve, hogy hatásos lesz. A felső emeleten lakók azonban a szőnyeg, lábtörlő, konyhai abrosz lerázásával válaszoltak az alsóbb emeleteken lakók zsörtölődéseire. De nemcsak ők, hanem az anyagi jóléttel megáldottak közül is sokan törtek borsot akarva-akaratlan a szomszédok orra alá. Mielőtt családi házba költözött volna, a fölöttem lakó – magát tiszteletreméltónak tartó –magyar család teljes napi menüjéről kaptam tájékoztatást az ablakpárkányon landolt ételmaradékokból, s legalább annyira visszataszító volt az is, amikor a család férfitagjainak frissen vágott hajtincseit kellett óvatosan összegyűjtenem, mert nem akartam az alattam lévőnek továbbítani. 

Mindezek ellenére imádjuk a békés, nyugodt kis otthonunkat, ezért, ha a sors úgy hozta, hogy annyira különböző emberekkel kell együtt élnünk, megpróbáljuk békésen elviselni a kellemetlenségeket is. Az apró-cseprő bosszúságokért kárpótol a tudat, hogy csupán érintésnyire tőlünk laknak segítőkész emberek, akikre, ha bármilyen gond adódik, számítani lehet, s ez kölcsönösségi alapon működik. Egy régi típusú családi házzal összevetve az oldalfalak sem jéghidegek, az alsó-felső lakásoknak köszönhetően pedig az egyéni gázszámla is jóval alacsonyabb.

Gyermekfóbiás és gyermekvédő

Kiskoromban egy magánház közös udvarán három másik családdal osztoztunk. A szomszédokhoz kapcsolódó emlékeim szépek, izgalmasak voltak, hiszen legelső játszótársaim is a mellettünk lakók gyerekei közül kerültek ki. Tömbházba kerülve aztán megtapasztaltam, hogy az intim tér beszűkülése, az, hogy alattunk, fölöttünk és a fal minden oldalán idegenek vesznek körül, sok esetben megnehezíti az együttélést. Tizenévesen nemegyszer tette tönkre az előzőleg bejelentett, és közösségileg engedélyezett házibulit a tömbházfelelős, megtörtént, hogy beáztattak vagy éppen a mi fürdőszobánkban történt meghibásodás miatt az alattunk lakó fala csúnyult el. De abban a lakóközösségben ismertem meg a kisfiam első és azóta is kedvencként számon tartott dadusát, illetve ott élt korábban családjával gyerekkori barátnőm, akihez mai napig úgy megyünk, mint haza. Jelenlegi lakóhelyemen negatív és pozitív példából egyaránt jutott. Előbbi egy idős asszony, aki közismert gyerekfóbiásként naphosszat arra panaszkodik, hogy otthonához közel van az iskola, el kell viselnie a diákzsivajt, ráadásul a környék is teli van kisebb, nagyobb lurkókkal. El is űzi őket „szorgalmasan” a tömbháznak még a környékéről is. A legáldottabb szomszédasszony pedig az a nyolcvanas éveiben járó hölgy, aki Mikuláskor és karácsony estéjén ajándékcsomagot akaszt a gyermekes családok ajtókilincsére. Időjárástól függetlenül minden harangozás a közeli református templomban találja, és vasárnap reggelenként szebbnél szebb, gyöngybetűkkel írt igéket rejt el a postaládánkban, amelyekből egy hétig táplálkozom. Kedves nekem egy idős úr is, aki mindig mond valami vicceset, ha találkozunk vagy legalább a mosolyával jelzi, hogy ma is szép napunk lesz. Amikor a fairtók szétdobálva hagyták a tömbházunk melletti sétányon a levágott szúrós gallyakat, reggeltől estig dolgozott azért, hogy a labdázó, szaladgáló gyerekek számára újra biztonságos legyen a tér. De a kedvenceim közé tartozik az a hölgy is, akivel mindig jólesik pár percet beszélgetni. A mi lakóközösségünk mérlege tehát a jók oldalára mozdul el. 

 

Lejegyezte: Bodolai Gyöngyi,

 Nagy Székely Ildikó, Szer Piroska