Elveszíteni vagy elengedni?

– azaz hogyan tudjuk elfogadni azt, hogy valami/valaki már nincs? Ez volt a téma a Família Centrum, valamint a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ által szervezett Szerdai párbeszédek múlt heti rendezvényén. Bakó Mária házigazda meghívottai ezúttal McAlister Magdolna, a búzásbesenyői idősotthon vezetője, valamint Korodi Csaba kórházlelkész voltak, akik munkájuk során nap mint nap szembesülnek az elmúlással. 

 

Korodi Csaba elmondta, kilenc éve dolgozik a klinikákon, és ez teljesen más jellegű kihívás, mint a gyülekezeti lelkészség. – Veszteségélményeink mindnyájunknak vannak, kérdés, hogy az érett személyiség miként néz szembe ezekkel. A szenvedés tesz próbára bennünket, például egy instabil lelkiállapot ilyenkor örvényként lehúzhat. A kórházban nap mint nap találkozunk a veszteséggel, és annyit tehetünk, hogy keressük a megtartó erőt, amibe kapaszkodni lehet – mutatott rá a lelkész.

McAlister Magdolna a Gyulafehérvári Caritas által működtetett búzásbesenyői idősotthont vezeti. Elismerte, sokszor állt már haldokló idős ember ágyánál, és azt tapasztalta, hogy egy ember élhet úgy, hogy nem hisz Istenben, de a halál küszöbén úgyis Istenhez fordul. 

Hangsúlyozta, különbség van az elengedés, illetve az elveszítés között, ugyanis míg előbbi egy aktív folyamat, amire tudatosan tudunk készülni, utóbbi esetben egyszerű szenvedő alanyai vagyunk a helyzetnek. 

A beszélgetésen szó esett a különböző fázisokról, amelyeken valaki keresztülmegy, amikor szembesül azzal, hogy elveszítette, vagy arra kényszerül, hogy elengedje szerettét. Elsőként a sokk jelentkezhet, amikor minden átlényegül, az értékek, amelyek alapján addig éltünk, és sok esetben a hit is meginog. Jelentkezhet a hárítás mint önvédelmi mechanizmus, amikor az egyén nem tud szembenézni a valósággal, úgy érzi, nem vele történik a fájdalmat okozó esemény. 

A kórházlelkész elmondta, előfordul, hogy a kórházi ágyon fekvő beteget önvád gyötri, úgy érzi, életvitelével rászolgált arra, hogy így alakult a sorsa, mások viszont büntetésként élik meg. Sokan úgymond leltárt készítenek, illetve keresik a felelősöket, mi az, amit ők maguk másként kellett volna tegyenek, illetve hol tévedhettek például az orvosok. Ellenben nem biztos, hogy a miértekre választ találnak. – Kapaszkodók hiányában nagyon nehéz segíteni a betegen. Az, hogy valaki hogyan lép tovább, függ attól, hogy milyen szenvedéstörténet van mögötte, illetve hogy milyen a beteg vallási háttere. Van aki azt mondja, neki ennyi, más pedig azt, hogy mellette van az Isten, ő segíteni fog. Nagyon fontos, hogy a lelkigondozó ne próbálja meggyőzni a beteget, hanem ki kell várni, amíg ő úgy érzi, szüksége van rá – fejtette ki a kórházlelkész. 

A szerettüket elengedni kényszerülő hozzátartozók vívódásai kapcsán elmondta, könnyebb elengedni valakit, ha előre látható, hogy ez a veszteség be fog következni, sokkal nehezebb, ha váratlanul ér bennünket. Könnyít a helyzeten, ha úgy engedem el, hogy „biztos kezekben tudom”, illetve ha tudatosan készülök erre. Sokkal nehezebb, ha nincs ez a biztonságérzet, ha kérdések és vívódások vannak bennem, valamint ha tabutémaként kezeljük a helyzetet, és kerülgetjük a dolgok lényegét. Ugyancsak sokat segít, ha az illető fel is szabadít arra, hogy eljön az idő, amikor el kell engednünk egymást. Történhet ez akár verbálisan, vagy más jelzések által. 

McAlister Magdolna rámutatott, az idősotthonba vonuló nyugdíjasok is nehezen élik meg a változást, nem zajlik zökkenőmentesen az új helyzet elfogadása, legalább három hét telik el, amíg valójában „megérkeznek” hozzájuk az idősek.  

 – Az idősotthonba érkezők már eleve veszteséggel indulnak, ugyanis megváltak addigi otthonuktól, környezetüktől. De fontos, hogy erre úgy tekintsenek, hogy ez egy küszöb egy új életforma felé, és jobb nekik együtt lenni, különböző programokon részt venni, mint egyedül a négy fal között. Mindig mondjuk nekik: azáltal, hogy nálunk vannak, segítenek nekünk, a személyzetnek abban, hogy családfenntartók legyünk – fogalmazott az idősotthon vezetője, aki arra is rávilágított, hogy a családnak általában bűntudata van amiatt, hogy otthonban hagyják nyugdíjas szerettüket. – Mindig azt mondom nekik, hogy ez a változat nem olcsó mulatság, tehát ha nincs lehetőségük időt áldozni idős hozzátartozójukra, akkor a pénzüket áldozzák erre, de mindenképpen áldozatot hoznak érte.

 

Nem csak a halál kapcsán szembesülünk az elengedéssel

Korodi Csaba szerint a szeretett személyektől való megválás mellett a veszteségnek számos formáját tapasztaljuk meg, elveszítheti valaki a munkaképességét, ami azt jelenti, hogy esetleg a továbbiakban négyszáz lejes betegnyugdíjból kell tengetnie életét, vagy a családapa a képességét, hogy el tudja tartani a családját. 

Bakó Mária hozzátette, amikor gyerekünk születik, akkor is megtapasztaljuk az elengedést, ugyanis el kell engedjük az addigi életünket, majd amikor a gyerek felnő, az édesanyának, aki addig szimbiózisban élt csemetéjével, azzal kell szembesülnie, hogy el kell engednie őt. Sok esetben ezt nagyon nehezen dolgozzák fel a szülők. Korodi Csaba háromgyerekes édesapaként úgy véli, ha megbízunk a gyerekben, ha tudjuk, hogy képes lesz utat törni magának, megküzd a nehézségekkel, könnyebb szívvel engedjük el a kezét. 

– Az elengedésben nagyon fontos az otthonról hozott minta, hogy bennünk annak idején megbíztak-e eléggé a szüleink. Ez határozza meg, hogy mi hogyan viszonyulunk majd e téren a saját gyerekeinkhez – jegyezte meg a lelkész. 

McAlister Magdolna szerint az az igazi szülő, aki nemcsak gyökereket ad a gyerekeinek, hanem szárnyakat is. Rámutatott, a bizalom mellett nagyon fontos a gyerekeinkkel töltött idő, hiszen édesanyaként azt tapasztalta, hogy a gyereket soha nem érdekelte, hogy megvannak-e a mindennapi élethez szükséges javak, amiért a szülők oly keményen dolgoznak, hanem hogy az édesanyja mikor jön haza, milyen tevékenységeken vesznek részt együtt.