2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Lelkipásztori – egyben nevelői és tanítói – szolgálatom első nagy értékeként éltem meg a szórványban szóló magyar szó szépségét és fontosságát. Jóllehet Mezőség széli, de tömbmagyar faluban gyerekeskedve és felnőve, majd magyar többségű városban végzett középiskola és még erős magyar művelődési életű kolozsvári főiskola után a szórvány első felismerése és átélése számomra a rosszul ejtett magánhangzó volt. Én még ma is arról ismerem meg a szórványban felnőtt magyar fiatalokat, hogy röviden ejtik ki a szép hosszú magyar magánhangzókat, mert időközben – szinte észrevétlenül – ott elveszett a hosszú í, hosszú ő és hosszú ű. Ők talán már nem is tehetnek arról, hogy szórványsorsba került világukban szegényebb lett anyanyelvük/anyanyelvünk, viszont tömbmagyarságban élőknek lelkiismereti felelősség megkeresni, megtalálni az egykor Távol-Keletről magunkkal hozott, és itt elvesztett hosszú magánhangzóinkat. 

Ilyen riporteri úton kereste meg a még ott élő erdélyi magyarokat a Krónika napilap újságírója, és szedte csokorba ún. szórványriportjait, így mentve meg pusztuló értékeink egy részét, intve és figyelmeztetve végvárakká vált településeink morzsolódó életére. 

Most értettem meg, mennyire más a hangulata és értéke a (szórvány)riportnak könyvbe szedve. Hetilapban történt első megjelenése hétvégi olvasmányélményt jelentett nekem pókai – azaz világvégi – békés magányomban, de így, szép kivitelezésben csokorba szedve hiteles erdélyi krónikává vált/válik. A könyvvé szerkesztés idején éltem át a riport titokzatos metamorfózisát, amikor egy-egy újságbeli megjelenésében a szenzáció teszi érdekessé, de kötetbe rostálva már egyfajta történelemkönyvvé válik, félig ún. oral history, félig pedig érdekfeszítő olvasmány.

Az erdélyi szórványriport-trilógiává magasztosult három kötet egyben tisztelgés is a nemrég elhunyt Szabó Csaba emléke előtt; ezért is olvasható a címlapon a Világhírnév Kiadó és Fehér Holló sorozat megjelölése. Bent a könyvben már fekete keretben jelenik meg a nyáron elhunyt ötletgazda neve.

Miben különbözik a másik két kötettől, és mitől egységes ez a harmadik riportkönyv? Leginkább így fogalmazható meg a válasz: Erdély-széli kisvárosok monarchiabeli tündöklése és egy évszázad utáni lepusztulása. Mindez akkor is igaz, ha a szászföldi Veresmart sohasem volt város, ahol Eginald Schlattner az üres padoknak is töretlenül prédikál. Hadd jegyezzem meg itt: a közel 90 éves szász evangélikus papról készült színvonalas riport már önmagában is szakszerűen még fel nem dolgozott erdélyi történelem, egy nép 800 év utáni hirtelen eltűnésének tragikus felelevenítése. 

Harmadszori elolvasás – folyóiratban való első megjelenése, szerkesztés közben, és most már könyv alakban – után képzeletben végigkövettem a Marosvásárhelyen élő újságíró riportútjait, és egy napórához hasonló szélrózsa jelent meg a trianoni döntéssel megnyúlt Erdély egén. Amikor a városunkból induló riportutakat egy-egy vonallal megrajzoltam, csak a szélrózsa egynegyede maradt üres, a Székelyföld felőli szeglet, ott még nem szórványosodunk, a másik háromnegyed rész külső határán kopik a hosszú magyar ékezet.

Engem leginkább erre figyelmeztet Szucher Ervin harmadik riportkötete: Élő lelkek holt vidéke.

 Fotó: Szucher Gyarmati Zsuzsa Izabella


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató