Első ránézésre megszólal az emberben a belső hang: a Bookart kiadó ezzel a kötetével bármilyen rangos Szép Könyv versenyre sikerrel benevezhetne. A vörös tónusú borítón a metaforikus, expresszív rajz a kortárs vizualitás jegyében is egyfajta klasszikus eleganciát biztosít a kiadványnak. A képzőművészetben jártasabb olvasókban egyben az is tudatosulhat, hogy a borítótáblák kül- és beloldalán síkban, térben sajátosan elhelyezett puritán emberalakok a csíkszeredai Részegh Botond művészetét képviselve társulnak Markó Béla verseihez. Az is tudható, hogy a fiatal festő, grafikus elismertségét éppen az az alkotó együttműködés is elősegítette, amely az eltelt években a költő és közte kiadói területen, például a Passiójáték című szonettkoszorú esetében nagyszerűen kiteljesedett, és valószínűleg a későbbiekben egymást ihletve folytatódik. De most nyilván elsősorban maga a versgyűjtemény, A szeretet pokla késztetett írásra, az a hetvenöt szonett, amely pompás ünnepi kötetté összeállva emlékeztet a lírikus idei 75. születésnapjára. Hogy mégis miért kezdjük ezzel a méltatást, azt a recenzens művészeti írói minősége is magyarázhatná, de ennél nyilván többről van szó. Így is hangsúlyozni kívánjuk, hogy Markó Béla azon tollforgatóink egyik legkövetkezetesebb képviselője, akik pályájukon mindvégig szorosan kapcsolódtak a képzőművészethez, és nem csak kedvelik, hanem értik, érzik és népszerűsítik is azt, ihletődnek értékeiből, annak üzeneteit felerősítve, továbbgondolva dúsítják, színesítik, árnyalják saját mondandójukat. Legyen szó az egyetemes vagy a magyar festészet, szobrászat vagy más vizuális ágak arra érdemes kincseiről. Ebben a kötetben is 22 olyan szonett szerepel, amelyek nagyra becsült műalkotások, hírneves múzeumokban, képtárakban, illetve magángyűjteményekben őrzött képek hatására születtek. A válogatásban Frida Kahlo-, Edvard Munch-, Pablo Picasso-, Marc Chagall-, Balázs Imre- és Incze István-festmények váltak mottóként Markó-versek elindítójává. És gazdagítják nem mindennapi módon ezt a maga nemében kétségtelenül nagy értékű írásművészetet.
A tudomásul vétel után persze a gondolatindító képről hamar meg is feledkezünk, az ragad magával, amit a szonettek szigorúan szabályozott tizennégy sorába sűrít a költő saját gondolat- és érzelemvilága, egyéni meglátásai, mondanivalója, rég kikristályosodott stílusa és nyelvezete, képzeletpezsdítő élményei szerint. Aligha van olyan olvasó, esetleg csak a nagyon elszántak, akik kikeresik a festmények repróját is, amikor a verssel ismerkednek. Bár ezzel még hatásosabbá válna a szonettek recepciója. Ám enélkül is hiánytalanul azonosulhatunk a markói világszemlélettel, reflexív alapállással, a zárt keretbe szervesülve is élőnek ható beszédmóddal. Markó Béla kedvelt műfaja a szonett, ez köztudott, sokszor vallott arról, hogy számára is nagy kihívás szabadnak maradni a verstani kalodában. Fiatal költőként is ehhez tartotta magát, és ma sincs másképp, napjainkban viszont az ő életében is fontos tényezővé vált a múló idő és mindaz, ami ezzel jár. Vagyis a mai szonettjei más kérdésekre próbálnak választ találni, mint az ifjúkoriak. Erről nemrég a csíkszeredai könyvvásáron így vallott az őt faggató újságírónak „Ez a könyv egyfajta számvetés is, szembenézés az elmúlás, az élet, a halál, az öregedés és a maradandóság kérdéseivel. Talán ez a legfontosabb gondolata, nem kell elfutnunk, elrejtőznünk a saját életünk dilemmái elől. Másrészt pedig az, hogy ha körülnézünk a világban, és érzékenyen figyeljük mindazt, ami körülöttünk történik, akkor a legegyszerűbb dolgokban is ott rejlik a lényeg. Ezt ki-ki nevezheti – hite és meggyőződése szerint – Istennek, a Teremtőnek, a természetnek, és ez az a tapasztalat, amit talán leginkább a vers képes kimondani. A kötetben vannak olyan szonettek is, amelyek egészen mindennapi mozzanatokat emelnek fel erre az általánosabb, tágabb jelentésszintre.”
A kötetben megidézett festői remekművek nem az utóbbiakhoz sorolhatók, ezek többnyire olyan létkérdések, amelyek úgy személyes töprengenivalók, hogy valamiképpen a teljes emberiséget érinthetik. S ha a költő immár a hetvenöt felé bandukol, akkor egyre gyakrabban merenghet el az idő múlásán. A szonettek többsége 2024–2025-ben született, de van néhány ’26-os keltezésű is és 2018-ból is három. Ne csodálkozzunk hát, ha magunk is hamar ráhangolódunk az ég és föld, tengeri végtelen és szárazföldi behatároltság, múlt és jelen, tudás és hit, mítosz és valóság, egzotikum és itthoni realitások közti ingázásra. Abból kifolyólag is, hogy több vers nyári barangolások idején, az Égei-tengeren, a görög Nea Potideán üdülve került rögzítésre. Ahol bármikor egybemosódhat tartalom és forma, és nem hagy költőt nyugodni a vers. És „Csak a hullám/ a múlhatatlan, annyi élet múltán/ még mindig él, mert nem a tartalom/ tart össze végül mennyet, poklot, verset,/ hanem a forma. Írom a szonettet,/ s már rég csak a zenéjét hallgatom.”
Magával ragadó muzsika csendül ki ebből a kötetből is.
*Markó Béla: A szeretet pokla. Hetvenöt szonett, Bookart, 2026
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
