Eltűnt barokk, vásárhelyi magyar narancs

Marosvásárhely műemléki tipográfiája – e címet viselte az a múlt hét szerdáján szervezett előadássorozat, amelyre a magyar kultúra napja vásárhelyi rendezvénysorozatának részeként került sor a Bolyai Klub Bernády György-termében. A szépszámú közönség jelenlétében Orbán János történész fogadta a megjelenteket és mondta el: a tavaly nyáron indítottak el egy műemlék-inventarizációs projektet a fenti címmel, amelynek célja számba venni azt a marosvásárhelyi épített örökséget, amely még számba vehető. – Vásárhelytől Budapestig tíz szakember foglalkozott a történelmi épületek részletes fotódokumentációjával, történetük kutatásával, további céljuk pedig a műemlékállomány népszerűsítése is volt. A tízből négyen itt vannak ma este, és rövid értekezéseiket a bemutatandó épületek, tematikák kronológiai sorrendjében adják elő – hallottuk Orbán Jánostól, aki az est sorrendben első, vetített képes értekezéséért is felelt. 

Mint a XVII. század kutatója, előadásának Az eltűnt barokk nyomában címet adta, és azon vásárhelyi házakat, homlokzatokat ismertette, amelyek jellegzetes barokk díszítése az idők során eltűnt, megváltozott. Ilyen a főtér keleti felének házsora (a régi Divatház és a mellette lévő épületek), amelyeken már csak a szakember látja, hogy egykoron jelentős barokk homlokzattal rendelkeztek. Igaz, az archív fotókon ez még felismerhető. Mint hallottuk, sikerült fontos adatokat találni a levéltárban a főtéri, 58. szám alatt található házra vonatkozóan. 1785-ben német építőmester építette, először a polgármesteri hivatalnak, majd a városi vendégfogadónak adott helyett, bálteremmel rendelkezett. – Az 56. szám alatt található házról (az Inca Casino épülete) eleddig semmit sem tudtunk, igaz, 2003-ban még láthattuk az eredeti nyílászárókat. Most kiderült, Galambos József borbély tulajdona volt, és szintén Paul Schmidt építette, aki a vásárhelyi barokk elterjedésének kulcsembere volt. Ő felelt a Toldalagi-palota építéséért is, a Galambos-ház ez utóbbi homlokzatát imitálja. A polgárok pedig követték a mintát.

Oniga Erika művészettörténész a csizmadiák egykori ipartestületének székházáról szóló előadásának a Nézz fel! címet adta, hiszen érdemes megnézni a homlokzatokat is. – A Csizmadiák Céhe ipartestületté vált, ezen testület építtette a szóban forgó főtéri házat, amelyet 1890-ben fejeztek be. Szinte minden építészeti eleme, nyílászárója eredeti maradt, mindmáig a legfeltűnőbb a két erkélyt tartó herma, azaz emberalak. Kapuja nagyon míves. Emeletén irodahelyiségek, étterem és vendégszobák kaptak helyet, a földszintjén működött egykor a Select mozi, később a Lido kávézó, a kapu, a bejáratok eredetiek – mondta az előadó a különböző díszek, szeráfok vetített képes bemutatásával, elemzésével gazdagított értekezésében.

Kovács Mária a Marosvásárhely főterén látható épületek kovácsolt- és öntöttvas díszeiről beszélt. Válogatását nem stílus vagy korszak szerint állította össze, mindemellett a legtöbb bemutatott épületdísz a XIX. század második felétől a XX. század első feléig tartó időszakban készült. Ezen elemekkel díszítették, illetve egészítették ki az épületek homlokzatait. – Elsősorban a szecesszió új formavilágát követő alkotások maradtak fenn, a díszek igen színvonalas alkotások, a művészi összhang egyedülálló. Az elemek visszaköszönnek a stukkókban, illetve a homlokzat más motívumain, ahogy azt megfigyelhetjük például az egykori Agrárbank, avagy a régi New York szálló – Maros vendéglő – épületén. Az öntöttvas előnyeként felhozható, hogy gazdaságosabb volt a kovácsoltvasnál. A Rózsák tere 22. szám alatt lévő épület például egyszerű lakóháznak épült, mégis gazdagon díszített öntöttvas elemekkel, motívumokkal rendelkezik. A helyiek gyakran választottak a szentkeresztbányai vasöntöde árukészletéből: a megrendelők rajzok alapján választották ki a nekik tetsző öntvényeket. 

Karácsony István a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és környezetének építészeti értékeiről szólt. – A szocializmus korszakával kapcsolatos ellenérzéseink egyértelműek és jogosak. Mindezek mellett a korszak egy árnyaltabb megfigyelésére vállalkoztam. Az épületrombolás kontextusában is vizsgáltam a város főterének legnagyobb horderejű urbanisztikai vállalkozását: a Nemzeti Színház épületének és környezetének felépítését, kialakítását. A kérdés: hogyan viszonyulunk e műalkotáshoz? A színészek például mindmáig színháztechnikai tökéletlenségét nyögik. Másokat mindez nem érdekel, ők csak használják a színházat, előadásokra járnak. Az azonban tény, hogy a kőszínházi lehetőségeket a nagy magyar korszakok mindegyike elodázta. Az első marosvásárhelyi kőszínházat Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte, de kitört az első világháború, az építése meghiúsult. Végül 60 év múlva épül fel, egy bukaresti építész, Constantin Săvescu tervezésében. Ő a korszak egyik legfoglalkoztatottabb szakembere. Beavatkozásai nem agresszívek, terei diszkrétek, emberiek maradnak. Épületei állnak Mangálián, Nigériában lakónegyedet tervezett. A vásárhelyi színházépület beltere esetében igen kellemes, meleg miliőt teremtett, az épületen érződik a korabeli, nemzetközi architektúrai szemlélet nyoma. És igaz, hogy nem úgy, ahogyan azt elődeink eltervezték, de Vásárhelynek lett kőszínháza. Amolyan magyar narancsként – hiszen színháztechnikai szempontból már építésekor meghaladottnak számított.