Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2024-11-19 17:00:00
Cancel Culture: A modern eltörléskultúra jelensége és hatása a társadalomra – ezúttal magánvélemény, engedjék meg, kivételesen.
Eltörléskultúra – bizony, ez az egyik legelterjedtebb formája a modern kiközösítésnek, „kiiktatásnak”, vagy kedvenc szavamat használva: a likvidálásnak. Erdélyi „megaszongyuk”. Játszmák hosszú sorozata lapulhat a korlátozottságunk mögött, nem biztos, hogy isteni akarat van a háttérben. Néhány kulcsszó: társadalmi igazságosság, érzékenyítő szempontok, közbizalom, „eltörölt” személy, teret a rehabilitációra, érzelmi manipuláció, térnyerés, posztigazság. Tényszerűség vagy inkább érzelmi meggyőződés? Közvélemény-ítélet, amely nem mindig a valóságot tükrözi, de annak vesszük. Ebben a sorrendben vizsgáljuk a jelenséget.
Törlés – Ctr+Alt+Delete – minden, ami már nem közösségi emlékezet
Az elmúlt két évtizedben, de Romániában már az 1989-es forradalom után az emberek, a hosszú ideig tartó elnyomás után, egy új keletű igazságérzetet kezdtek kialakítani magukban, maguk között – saját maguknak. Pontosabban, a társadalmi igazságosságra törekedtek, és olyan értékek váltak dominánssá, amelyekről addig nem sokat tudtak: az emberi jogok, az egyenlőség, a diszkriminációmentesség. Az eltörléskultúra, vagyis a call-out culture ennek a folyamatnak a radikális megnyilvánulása (lehet), amely gyakran az eredeti értékek fenntartása helyett a kirekesztést, eltörlést – vagy a már említett alkotói likvidálást – választja. Mi az, ami társadalmilag helytálló és elfogadható, ami nem lóg ki a közös akaratból, ami már nem túlságosan konzervatív, de azért a túlzott szabadságot sem szavatolja?! A cancel culture ezen a ponton a társadalmi igazságosság égisze alatt érzelmi manipulációval vádolható, mivel nem kizárólag az adott személy/alkotó bírálatát, hanem teljes kiközösítését célozza, lehetőséget sem hagyva a hibák helyrehozására. A jelenség különösen a posztigazság korában jelent kihívást, amikor az érzelmek és meggyőződések gyakran fontosabbak a tényszerűségnél. Hogy mire is gondolok? A közvéleményt elsősorban ezek a benyomások formálják, mármint a saját, individuális meggyőződések, nem pedig az objektív valóság. Az igazság kevésbé fontos – csak a sztori, komment valahogy rezonáljon az emberek érzéseivel és feltételezéseivel, hogy valahogy „hiteles” legyen, vagy inkább próbáljon annak tűnni. Az igazság utáni állapot, ahol a hagyományos tényalapú kommmunikáció szinte nem is létezik, de annál inkább dominál a szubjektív igazságérzet, mai szóval az individualitás. Lassan nincs szükség közösségre, mert önmagában mindenki külön világ lehet, a maga törvényeivel, idealizált valóságával és törvénykezésével. Az univerzum egyre inkább a homo sapiens kezébe kerül… Ez a fajta érzelmi manipuláció komoly hatással lehet a közbizalomra, hiszen az emberek fokozatosan úgy érezhetik, hogy megnyilvánulásaiért bárki bármikor száműzhető. A cancel culture ezen formája egy szankcionáló eszköz, nincs rehabiltáció, nincs bocsánat – csak büntetés és következmény. Honnan ered a jelenség, az irányzat? Elméletileg a 2010-es évek hozadéka, a közösségi médiáé, de merem feltételezni, hogy jóval mélyebben gyökerezik az emberiség történetében. Úgy gondolom, hogy az antiintellektualizmus nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy mind szívesebben hagyatkozunk az általunk helyesnek vélt véleményünkre, meggyőződéseinkre, megállapításainkra. A tények a fake news kategóriájába tartoznak, hamis információk – mert nem a miénk, nem csak és kizárólag a sajátunk. De amit mi gondolunk, az nem lehet hamis – az nem lehet hazugság, mert én látom! Az irracionalitás virágkorát éli a XXI. században – de megtévesztően, ugyanis a racionalitás és az intellektualitás ruházatában bandukol az emberek között, majd lassan, lappangva terjedni kezd.
„Én már biztos nem megyek szavazni!” – hallom egyre több ember szájából.
Cancel culture a választási szuperévben – nem csak magunknak, nem csak a saját világunknak választunk, a voksunk a társadalomnak szól, a jövőnek, az elkövetkezendő négy évnek. Merre akarunk haladni?
A 2024-es választási szuperév rólunk szól, a közösségről. Nem kizárólag az önérdekről. Választásunkkal nemcsak magunkra gondolunk, hanem üzenetet küldünk a társadalom számára – a közös érdek kellene vezessen bennünket a szavazóurnákhoz. A voksunk tehát nem csupán egyetlen politikai irányzat vagy jelölt támogatását jelenti, hanem kifejezi a társadalmi, csoportos elvárásainkat is. Közösségi jelentőséggel bírnak döntéseink, sokkal mélyebb hatásuk van annál, mint amit elsőre gondolnánk. Egy demokratikus társadalomban minden voks egy közösségi állásfoglalás is, amely megmutatja, hogy mit tartunk fontosnak, mire vagyunk hajlandóak nemet mondani, és mit kívánunk megőrizni. Nemcsak magunkért, hanem egymásért is szavazunk, a közös jövőnket építjük együtt. A cancel culture kérdései ezen a választáson túlmutatnak a politikán: arról is szólnak, hogy milyen társadalomban szeretnénk élni, milyen értékeket szeretnénk továbbadni a jövő generációinak, és mennyire vagyunk készek arra, hogy elfogadjuk egymás hibáit, és tanuljunk belőlük. Legyünk nyitottak egymásért, magunk miatt!