2019. július 15., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Jókora hullámokat kavart az utóbbi hetekben

az Úz-völgyi első világháborús katonatemető ügye. Amit eddig tett a hazai magyar politikum a kérdésben, az tiszteletre méltó, azonban a meggyalázott katonasírokért harcolók soraiban ott kellene látnunk a más kérdésekben gyakran hangos civil jogvédőket, és az anyaországi diplomáciának is illene jobban teljesítenie. Így legalábbis könnyebben el lehetne érni, hogy az emlékhely meggyalázásával eltemetett tisztesség kihantolódjék, és visszakerüljön méltó helyére.

Eddig úgy tűnik, a magyar katonasírokra már rátelepített új emlékmű felavatását sikerült leállítani, mert a regáti hatóságoknak is szúrta a szemét, hogy a helyi kiskirály nem tartotta be az építkezésre vonatkozó jogszabályokat. Ezen az optikán át szemlélve ez egy adminisztratív baki, amiért valakiket meg lehet büntetni, aztán beseperni a dolgot a szőnyeg alá, ahogy az ebben az országban számtalan esetben meg szokott történni.

De ha tágabb szemszögből nézzük a dolgot, akkor szembe kell tűnnie annak, hogy az Európai Unió soros elnökségét éppen betöltő gyönyörű országban páros lábbal gázoltak bele a nemzetközi jogrendszer egyik alappillérének tekinthető genfi egyezmények betűjébe és szellemébe is. Ráadásul a hadisírok gondozásával kapcsolatban létezik az említett egyezményeken alapuló kétoldali, magyar–román kormányközi megállapodás is, amit ez esetben szintén levegőnek néztek. Itt léphetnének az eddiginél komolyabban a tettek mezejére a külügyek és a nemzetközi ügyek kérdéseiben illetékes politikusok és a diplomaták. És őket teljes mellszélességgel illene támogatniuk a jogvédő civileknek is. Utóbbiak a genfi egyezményekből elvileg elég jól fel lehetnek készülve, mert ezeket a dokumentumokat a migrációs válság és az ukrajnai konfliktusok kapcsán gyakran idézték az utóbbi időben. És ha azt nézzük, hogy a múlt század két világháborújának nyomán gyakorlatilag nincs olyan magyar család, amelynek ne nyugodna közeli vagy távolabbi rokona valahol egy katonatemető vagy fogolytábor sírhantjai alatt, ez az ügy legalább annyira el kellene érje az ingerküszöbüket, mint az, hogy van-e kétnyelvű tábla az utcasarkon vagy valamelyik tetszőleges sóhivatalon. Ám eddig a csíki megyeelnököt és az ügyben megszólaló hazai magyar politikusokat leszóló néhány virtuális kommenten kívül nem sok civilkedést láthattunk. Lehet, hogy csendben dolgoznak az ügyön? Annyi bizonyos, hogy ha minden érintett ugyanolyan hivatástudattal tenné a dolgát, mint a meggyalázott sírokban nyugvó néhai bakák, akkor ezt a gyalázatot le lehetne mosni, és minden elesett hős úgy kapná meg az áldozatához méltó nyughelyet és emlékműben kifejezett tiszteletet, hogy azzal ne sérüljön mások emléke és utódainak az emlékezéshez való joga.