Elpusztíthatatlan derű és reménység

Erdélyi arcok

Ifj. Veress László marosszentkirályi református lelkipásztor, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye missziói előadója 1969-ben született a Máramaros megyei Magyarláposon. 1980-ban a családjával Segesvárra költözött, és 1987-ben itt érettségizett. A teológiára 1988-ban jutott be, ahol 1993-ban szerzett lelkészi oklevelet, majd 2005-ig Árva Bethlen Kata falujában, Olthévízen szolgált. 2005 augusztusa óta Marosszentkirály református lelkipásztora. Édesapja, id. Veress László gyógyszerész, édesanyja, Márta töretlen erővel áll mellette, segíti, támogatja munkájában. Testvére, Zsombor is gyógyszerész. A lelkész felesége, társa a szolgálatban: Enikő. Gyermekeik: Dorottya 12, Zsófia 9 éves.

– Veress úr, miért lett lelkipásztor? 

– Mint nagyon sok gyermek és fiatalember, én is sokáig valami egészen különleges, egzotikus munkakörben képzeltem el magam, míg 17 éves koromban egy reggel szó szerint arra ébredtem, hogy lelkipásztor akarok lenni. Olyan erős volt a hívás, hogy nem lehetett ellenállni. 

– Melyek a legszebb gyermekkori emlékei?

– Tele vagyok ragyogó emlékekkel. Gyermekeim is szoktak kérni: Apa, mesélj! És én szívesen mesélek szüleimről és nagyszüleimről, szülővárosomról, Magyarláposról, az ottani emberekről, óvónőmről és tanítónőmről, egykori pajtásaimról, a családi kirándulásokról és azokról a felfedezőutakról, amelyekre a szülők felügyelete nélkül mentünk el, és egyre messzebb merészkedtünk. Ragyogó emlékeim vannak édesapám szülőfalujáról, Nyárádszentannáról is, ahova hosszabb időre a tavaszi és nyári vakációban jutottunk el. 

Kipróbáltunk majdnem mindent, amiről olvastunk. A Winnetou hatására indiánnak öltözve jártuk a hegyeket, a Pál utcai fiúk hatására csapatot szerveztünk, és összecsaptunk a szomszédos tömbház gyermekeivel. Csónakáztunk és halásztunk a Láposon és a környékbeli tavakon. Cirkuszt szerveztünk, mint a Keménykalap és krumpliorr hősei. Na jó, ez utóbbi film formájában inspirált bennünket.

– Hogyan emlékszik vissza iskoláira, beleértve az egyetemi képzést is?

– Olyan családban nőttem fel, ahol becsülték a tudást és a tanulást, ahol hivatásszerűen is művelték azt. Mindkét nagyapám kántortanító volt, akik szívesen oktattak, tanítottak nyugdíjasként is. Anyai nagyapám sok hangszeren játszott, számos gyermeket tanított zenélni, gyerekzenekarokat szervezett. A zenei tehetségét ugyan nem örököltem, de a közösség iránti szolgálat örömét igen. Elemiben szigorú, következetes tanítónőnk volt, akit rajongásig szerettem. Ötödik osztályba a szomszédos Domokosra jártam, ahol nagyon kedves, emberséges tanárok oktattak. Hatodik osztálytól érettségiig Segesváron tanultam, ahol még az a nemzedék oktatott, amely nagy küzdelem árán szervezte meg az ottani magyar nyelvű középiskolai oktatást. Egyetemi tanáraimnak köszönhetem, hogy bevezettek a teológiai tudományokba, és felkészítettek a lelkészi szolgálatra. De nem feledkezhetem meg lelkipásztoraimról sem. Mai napig is vannak történetek, magyarázatok, amiket pontosan úgy mondok el, ahogy annak idején vallásórán tőlük hallottam. És a mai napig hálás vagyok azoknak a lelkészeknek is, akiknél legátus voltam, akik szeretettel bátorítottak, intettek, csiszolgattak rajtam. 

– Indulásakor mivel, mikkel tarisznyázták fel a szülei, és mit jelent Önnek a teljes család?

– A szeretetteljes családi légkör az, ami mai napig meghatározza életem. Elhangzottak tanítások, intések, amelyekből sosem éreztem ki azt, hogy a szüleim valami értékeset akarnának elrejteni előlem, hanem sokkal inkább azt, hogy a javamat akarják velük. Megbíztak bennem, és nem nyaggattak olyan kérdésekkel, hogy mások mit csináltak az iskolában. Türelmesek voltak velem, sohasem próbáltak rábeszélni arra, hogy milyen pályát válasszak. Inkább segítettek kibontakozni, és támogattak mindabban, amiről látták, hogy igazán érdekel. Az Istenbe vetett hit, a könyvek szeretete, az elköteleződés a kisebbségi sors mellett, az anyanyelv őrzése és ápolása is teljesen magától értetődő volt a családban, és a mai napig is az. 

– Milyen világban élünk?

– Egy olyanban, amit a versengés, a hatalomvágy, az ösztönök gátlástalan kiélése határoz meg. Nem volt ez másképp akkor sem, amikor Isten Fia eljött ebbe a világba. Ő a mennyek országának alkotmányát hozta el hozzánk. Ezek a mennyei értékek azóta is összeütköznek az Istentől elszakadt ember értékrendjével. Mondják is gúnyosan a hívő emberekre: Ti nem ebben a világban éltek! Valahol ez igaz is. Egy másik világot kell képviselnünk, de nem úgy, hogy elkülönülünk tőle. Keresztyénként azt a feladatot kaptuk, hogy szolgálva ebben a világban, változtassuk meg az értékrendjét. Ilyen érték az, amikor valaki felismeri: erős az, aki szívből meg tud bocsátani. Erős az, aki tudja hordozni mások terhét. Gazdag az, aki elégedett. 

– Ön szerint milyen a hit világa?

– „A 21. század vagy a hit százada lesz, vagy nem lesz.” Még a múlt rendszerben, amikor tombolt az állami szinten támogatott ateizmus, hallottam ezt a mondást. Különös, de ez a 20. századi jóslat bizonyos értelemben valóra is vált. A vallás iránti érdeklődés hihetetlen módon megnőtt. A legkomolyabb tudományos lapoktól egészen a bulvárig gyakorlatilag minden újság, folyóirat, internetes oldal naponta érint valamilyen vallásos témát. Felerősödnek az ilyen témák a nagy keresztyén ünnepek idején. De ez távolról sem jelenti azt, hogy a 21. század a hit korszaka lett. A vallás kérdéséhez a nagy véleményvezérek sokszor ellenségesen vagy gúnyosan viszonyulnak. Ebben a zűrzavarban a hit Isten ajándéka. Az Istenbe vetett hit nem értelmetlen vagy idejétmúlt szabályokhoz és előírásokhoz való merev ragaszkodás, hanem nyitottság a végtelenre, elpusztíthatatlan reménység és öröm.

– Gondolva a mindennapjainkra, melyik korszakban élt, élne a legszívesebben?

– Zsenge gyermekkoromban az Egri csillagok volt rám igen nagy hatással. Annyira megragadott, hogy – akárcsak Fekete István kamasz hőse a Tüskevárban – olykor én is azt álmodtam, hogy ott vagyok a 16. században egy törökök által ostromlott várfalon. Akkoriban évente jártunk a Fekete-tenger partján, és ilyenkor meglátogattuk a konstancai vagy a mangaliai mecsetet. Meglepett a muszlimok kedvessége. Egy alkalommal konflissal jártuk be Mamaiát. A kocsis lázba jött, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk. Elmondta, hogy ő török, és boldogan sorolta a szavakat, amelyek hasonlóak a két nyelvben. Akkor sejtettem meg valamit abból, hogy mindig az a legjobb korszak, amelyikben élünk. Vérünkben, sejtjeinkben, tudatalattinkban hordozzuk elődeink tapasztalatát. De mindezt felülírhatjuk a magunk tapasztalatával. Keresztyénként kapunk egy ráadást is: mennyei erőt ahhoz az életformához, amit Jézus hozott el, mutatott be, és hagyott ránk örökségül. Ezzel tehetjük szebbé, élhetőbbé a jelent. 

– Mit tenne másképpen, ha újra 18 éves lehetne?

– Mindannyian egész életünkben Isten iskolájában vagyunk, ahol tantárgyak, nehézségi fokozatok és vizsgák is vannak. Ha valamit elhibázunk, mennyei Atyánk visszaküld egy előző szintre, hogy ismételjük meg. Van, aki az alázatot, más a türelmet kell hogy tanulgassa újra és újra, egy életen át. Van úgy, hogy újra meg kell tanulni bocsánatot kérni, vagy meg kell tanulni újra megbocsátani. Hiába siránkozunk, hogy jó lenne visszatérni az időben, és helyrehozni valamit, ha a jelenben megbukunk, és folyamatosan pótvizsgáznunk kell ugyanabból a tananyagból. 

– Milyen ma egy református lelkész élete?

– Abban a pillanatban, amikor Isten elhívását elfogadtam, el is engedtem sok más korábbi álmot. Azokat azonban egy pillanatig sem sajnálom, ugyanis a lelkipásztor élete Jézus követése, tele van kihívásokkal, lehetőségekkel, váratlan fordulatokkal. Akárcsak Jézus egykori tanítványai, a maiak is az ő követésében hihetetlen magasságokba és mélységekbe jutnak el, még akkor is, ha ki sem mozdulnak gyülekezetükből. 

– Ön híres a humoráról. Miért fontos a humor az ember életében?

– Hűha! Tényleg a humoromról vagyok híres? Olyan környezetben nőttem fel, ami tele volt sziporkázó humorú emberekkel: édesapám, keresztapám, szüleim baráti köre. Ma már tudom, hogy ez a derűs környezet éppen ellentéte volt annak a világnak, amibe Jézus eljött, és amiben a keresztyénség megszületett. Komor világ volt az. Egyrészt tele volt súlyos, nehéz szabályokkal, amiket életveszélyes volt áthágni. Másrészt, az akkori ember inkább mások fájdalmán nevetett: azon, ahogy a gladiátorok lemészárolták egymást, vagy azon, ahogy egy keresztre feszített ember szenvedett. A keresztyénséget az az ujjongó öröm indította hódító útjára, ami Jézus feltámadásának bizonyosságából fakadt. Ezt az elpusztíthatatlan derűt őrzi az ősi húsvéti ének: „Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk”. Minden igazi derű, öröm, humor és nevetés abból a bizonyosságból fakad, hogy Isten az élet Ura, Ő nagyobb a halálnál, Ő mondja ki az utolsó szót. Ma hasonló a világ ahhoz, ami kétezer évvel ezelőtt volt. Nézzük meg, hogy a közösségi oldalon hányan biggyesztenek egy-egy röhögő „szmájlit” a háborús hírek vagy a koronavírus áldozataink számáról szóló hírek alá! Micsoda durva szócsaták alakulnak ki egy-egy bejegyzés nyomán! Ez ellen csak a Jézustól kapott erővel és derűvel lehet fölvenni a harcot. Újra fel kell fedeznünk a Krisztusban való igazi örömöt, azt a humort és nevetést, ami összeköt és gyógyít.

– Van-e humor a Bibliában?

– A Bibliát nem azért olvassuk, hogy hangosan derüljünk rajta. A Szentírás kendőzetlenül tárja elénk az emberi gyarlóságot és nyomorúságot. De ha nem előítélettel olvassuk, felfedezzük benne a humort is: igenis van humoruk a prófétáknak, Jézusnak és Pál apostolnak is. Lehet-e ez másképp egy olyan könyvben, amiben ezt is olvassuk: A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja (Példabeszédek 17,22). Isten mennyei humora abban csúcsosodik ki, hogy egy váratlan fordulattal feltámasztja Fiát a halálból. Ezzel valami vadonatújat kezd el a mi öreg és bűnös földünkön.

– Ön szerint napjainkban magányosak a papok?

– Nincs olyan mélysége az emberi létnek, ami alól a hívő emberek vagy akár a lelkipásztorok mentesülének. Az egyedüllétet, a magányt, ami mindenkire rászakadhat olykor, talán mégis a lelkipásztor éli át a legjobban. Ő ugyanis magányos harcosa egy olyan ügynek, amely sokak számára érthetetlen, felesleges. Ugyanakkor éppen a lelkipásztor élheti át a legintenzívebben azt is, hogy közel van az Úr a megtört szívűekhez. Akárcsak Illés, mi is olykor mennyei erőt kapunk. A legfelemelőbb élmények egyike az, amikor a láthatatlan Isten egészen valóságos, hús-vér angyalokat küld, és így bizonyítja, hogy nem hagyott minket egyedül. 

– Mi az Ön hitvallása?

– Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben úgy tegyetek ti is velük (Máté 7,12) 

– Tiszteletes úr, hogyan tovább?

– A jövőt részleteiben nem ismerhetjük, de nyitottak kell lennünk a mára és a végtelenre is. Jézus ezt ígéri: Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig (Máté 28,20). 

– Köszönjük a beszélgetést.