Nincs határa a dilettanciának Balkániában, ha egy privatizációs ügyletből is teleregényt lehet varázsolni, azzal a célzattal, hogy egy hámozott luftballonhoz hasonló konzisztenciájú politikai szereplőt lejárassanak.
Nincs határa a dilettanciának Balkániában, ha egy privatizációs ügyletből is teleregényt lehet varázsolni, azzal a célzattal, hogy egy hámozott luftballonhoz hasonló konzisztenciájú politikai szereplőt lejárassanak. Mert minden logika szerint erre mehetett ki az Oltchim-ügy, melyben nem volt meglepetés, hogy a privatizációs szerződést hétfőn nem írták alá. Az lenne a tényleg vaskos fordulat, ha a népmentő tévémogul előkapná belső zsebből az eurómilliókat, és lepengetné a vegyi üzem árát. Na, akkortól reszkethetnének az üzem alkalmazottjai, mert egy ilyen kaliberű tulajjal az állásaik napjai meg lennének számlálva, hacsak a zsarolással és pénzmosással is vádolt népmentő nem valakinek az előretolt parasztja egy nagy, ködös sakktáblán.
Ahogy a dolgok állnak, az nem is volt cél, hogy az üzemet egyelőre magánkézbe juttassák. Mert arra egyszerűen nincs érv, csak egyelőre nevetséges magyarázkodások, hogy egy ilyen adóssághalmazban úszó állami cég magánosításánál hogy engedhettek versenybe szállni olyan magánszemélyt, akinek amúgy van öt eladósodott cége, csődeljárás alatt álló televíziója, ingyendumából egyre népszerűbb pártja, vaskos peres ügyei szép számmal, de vegyipari szakterületi, vagy egyáltalán gazdasági jártassággal nem lehet vádolni. Ha valaki tényleg a kezére adná az államkasszának százmilliókkal tartozó, tízezrek közvetlen vagy közvetett megélhetési forrását jelentő üzemet, hát az az illetékes is cellaérett.
De mivel az ügyeletes népmentő lépre ment, a színjátékot megtartották. DD csak rosszul jöhet ki ebből a helyzetből, ha megveszi a csődtömeget, akkor képtelen lesz gyorsan tisztára mosdatni és bebukik, ha pedig az ígéreteit nem váltja be, az a szónoki lufijaira vevők jó részét késztetheti gondolkodásra. Mindkét esetben elkerülhetetlennek tűnő népszerűségvesztése pedig csak jól jöhet a már parlamentben levő pártoknak, de végső soron a keblükön kígyót melengető választóknak is.
A Rejtő tollára méltó paródia még jó ideig eltarthat, és szokás szerint csak a fontos kérdésekről nem fognak közben beszélni. Arról, hogy a szóban forgó üzem milyen áldásos menedzselés folytán vált csődtömeggé. A kampányban bőven kap majd a hátára az a fránya IMF, amiért az államkasszába méretes fekete lyukat ütő üzem privatizálását diktálta feltételként az utóbbi választási ciklusban regnáló kormányoknak, de arról, hogy mi vezetett ehhez a helyzethez, és mennyi pénz ment onnan a pártkasszákba, vagy „jó kliensek” magáncégeinek számláira, mélyen hallgatni fognak. Holott a privát világban, ha valaki ilyen „hatékonyan” gazdálkodik, rövid úton kipusztul a cégvilágból, és még a rajta levő ruhát is elárverezi az adóhatóság. És arról sem fog sokat regélni a kormány, hogy a napi kétszázezer euróval növekvő adóssághalmazra hány törvénytisztelő adófizető szociális juttatásai mennek rá, ameddig a pártkasszák e fejőstehenét sikerül magánkézbe juttatni.
