2024. november 29., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ferencesek Székelyvásárhelyen – e címmel tartott vetített képes előadást Győrfi Zalán régész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa a péntek délutáni misét követően a Deus Providebit ház előadótermében.

Fotó: Vajda György


Ferencesek Székelyvásárhelyen – e címmel tartott vetített képes előadást Győrfi Zalán régész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa a péntek délutáni misét követően a Deus Providebit ház előadótermében. Az igencsak érdekes, számos fényképpel, rekonstrukcióval gazdagított értekezés egyes részleteit talán már ismerik, hiszen a várbeli ásatásokról gyakran közöltünk cikkeket, készítettünk a munkálatokkal, eredményekkel kapcsolatosan interjúkat, mégis jó volt egy részletes összefoglalót hallani arról, hogy kik építették, lakták az egykori marosvásárhelyi ferences kolostort, mivel foglalkoztak, miből éltek, hogyan nézett ki egykor az épület, milyen volt az alaprajza és hasonlók.
– Az előadás rövidebb változatát januárban már bemutattam – kezdte értekezését Győrfi Zalán. – A ferencesek itteni megtelepedéséről, a középkori városról fogok beszélni, az előadás apropóját pedig az 1999 és 2015 között végzett várbeli ásatások adták. Ez hosszú és fáradságos munka volt a Maros Megyei Múzeum égisze alatt, számos partnerintézmény közreműködésével. Ebben a munkálatban a régésznek van a legnagyobb felelőssége: a forrásokat ki kell ásni, értelmezni, de tönkre is tehetjük a leleteket, a saját magunk által megteremtett forrásainkat. Közel ezer négyzetméternyi feltárt terület a munka eredménye, voltak jobb és kevésbé jó évek, ez az éppen aktuális támogatástól függött. 
A kolostor története az 1330-as és 1554-es évek közé esik, a Magyar Királyságban ekkor a következő koldulórendek találtak otthonra: ferencesek, domonkosok, Ágoston-rendi remeték és karmeliták. E négy közül a ferenceseké igazi sikertörténet, ők fejlődtek a legdinamikusabban (1239-ben alakult a magyar rendtartomány, rövidesen 110 kolostort építettek és 2000 rendtaggal rendelkeztek). Ami a koldulórendek kialakulását illeti, a 12. században bekövetkező társadalmi, politikai, gazdasági változások kedveztek a létrejöttüknek, megszaporodtak Európában a városok. A régi rendeknél az elv az volt, hogy a szerzetesi élet szentségét a világból való kivonulás képezi, a ferenceseknél pedig az, hogy a társadalomban próbálnak hasznosak lenni. Ezért telepszenek meg városi közösségekben. A monasztikus rendeknél a létfenntartási alapot a birtok jelentette, a koldulórendeknél a mindennapi létfenntartás lényege az alamizsna, az adomány. Volt ingatlanbirtokuk is, de másképp igazgatták: nem kell több, mint amire a közösségnek szüksége van. 1239-ben említik először a magyar ferences rendtartományt, de 1226-ban már állt az első kolostoruk Esztergomban. Összefonódtak a királyság missziós politikájával is, hiszen a magyar apostoli királyság volt. A magyar királyok mindvégig támogatták őket. A 15. században a renden belül is megindul egy reformmozgalom: a fő probléma mindig a szegénység körül forgott, 1517-ben ez szakadáshoz vezetett – a regulát szigorúan betartó obszervánsok különváltak a reformok mellett kiálló konventuális ágtól. Mindezek mellett központosított rend maradt, a magyar tartományban az erdélyi őrség külön egységet alkotott. 
A vásárhelyi kolostorról kevés írott dokumentumunk van, az első egy 14. század eleji, 1330 körüli kolostorjegyzék. Vannak korabeli leleteink, az Árpád-kor végén vagyunk. Az egykori templom nagy valószínűséggel a mai templom alatt van, az újat szinte mindig a régi helyére, megszentelt földre építették. Egy megtalált ház elszenesedett oszlopából sikerült datálni a kolostor építésének idejét, ott egy I. Károly (Róbert) uralkodásának idejéből (1312-1320) származó érmét is találtunk. Olyan tárgyakat is kiástunk, amelyek igazolják, hogy a ház a kolostor működéséhez kapcsolható. A templom északi részén ebben az időben még temetkeznek, laikusok számára is nyitott volt ez a temető. Az M52-es sír például bolygatlan volt, szép tárgyakat találtunk benne. Az érintetlenség igazolja, hogy a terület a 14. század végéig nem volt beépítve. A csontokból számos értékes adatot olvastunk ki, például találtunk gyerekkori hipo-pláziára, tuberkulózisra utaló jeleket.
1400-ben IX. Bonifác pápa bullája egy új főoltárról beszél, és a kolostor búcsúengedélyt kap. 1400 körül kezdik építeni a templomot, ebben az időszakban állnia kell a sekrestyének is. 1444-ben IV. Jenő pápa rendelete a kolostort az obszerváns ferenceseknek adja át, hogy a moldvai eretnekség megfékezésén, a püspökségtől távol eső és egyházi személyekben szűkölködő székely székekben munkálkodjanak. A fedélszékből vett minták alapján a csíkszeredai Anno Domini Dendrolabban végzett dendrokronológiai módszerrel megállapítottuk, hogy a templomon 1479-1480-ban végeztek egy nagy felújítást. A kápolna mellett gyaníthatóan káptalanterem volt, és megtaláltuk az egykori kolostor kerengőjét is. A sekrestyéből át lehetett menni a kápolnába, onnan a kerengőbe. A kolostor fűtésrendszere egész Erdélyben egyedi volt: padlófűtéses rendszert építettek, ezzel az alulfűtött csempekályhák ősét alkották meg. A pince egykor komoly égés áldozata lehetett, méretéből arra következtethetünk, hogy a lakók sok bort fogyasztottak, egy szerzetes napi adagja 3-4 liternyi volt. Megtaláltuk a latrinát, az egyik legizgalmasabb régészeti lelőhelyet, mellette valószínűleg infirméria lehetett. 
A kolostor lakóiról nagyon sokat nem tudunk, de egy késői adat leírja, hogy 1533-ban 24-es lélekszámú közösség élt a falak között: hitszónokok, gyóntatók, laikus testvérek. Így a marosvásárhelyi a kolozsvári, Farkas utcai után a legnagyobb erdélyi kolostor lehetett: a lakók legtöbbje magyar, de voltak szászok is, egy dániai testvér, kolozsváriak, felvidékiek, közép-erdélyiek, egy katolizált román – az első, akit Vásárhelyen ismerünk – és egy szlavóniai borbély. Ez tökéletesen tükrözi a korabeli Magyar Királyságot kicsiben. Vendégek is jártak itt, erre utal pár régészeti lelet – például Perugiából. Megtaláltuk a győri ferences kolostor gvárdiánjának a pecsétjét is, gyanítjuk, hogy vizitáció okán járt itt, és elvesztette. Találtunk még zsoltároskönyveket, kézmosókat, gyertyatartókat, szenteltvíztartó leleteket, egy liturgiai könyv borítóleletét, ostyaosztó ezüstkanalat, olvasógyöngyöket. 
Ami a kolostori gazdálkodást illeti, elméletileg ingatlanbirtokuk nem lehetett – e tekintetben Vásárhely helyzete bonyolultabb, egy ideig (konventuális kolostorként) egy laikus volt a vagyonkezelőjük. Földbirtoka a vásárhelyi kolostornak valószínűleg nem volt, de a leletekből ítélve szőlőjük, halastavuk, malmuk igen. Királyi adományokat kaptak, Mátyás király például a teljes obszerváns provinciát 300 forinttal segítette, a pénzügyeket ez esetben is világi gondnok intézte. A ferencesek alamizsnából élnek, sok végrendelet, lélekváltság adomány maradt ránk. A természetbeli adományok sokkal gyakoribbak voltak, mint a pénz, a testvérek bármit elfogadtak. A vásárhelyi kolostort többnyire a főurak és nemesek támogatták, de valószínűleg sok jövedelem származott a misealapítványokból, búcsúkból, temetkezésekből. A kolduló övezetek határait minden kolostor közösen állapította meg, egymás érdekszféráját nem keresztezték. Ez körülbelül 50-60 kilométeres körzet lehetett. A kisebb kolostorokat kizárólag a kegyúr támogatta, és volt rá példa, hogy a kegyúr halála után, támogatás hiányában a kolostor is megszűnt. 
Archeobotanikai elemzéssel megállapítottuk, hogy a marosvásárhelyi kolostor alamizsnaként biztosan kapott gabonát. Találtunk 13 elszenesedett gabonamagvat, ezek pedig kimutatták, hogy nagyon jó minőségű búzát, rozsot és borsót raktároztak, de zabot és árpát is, ami arra utal, hogy lovaik is lehettek. Az őszibarack- és szilvamagok azt jelzik, hogy a kolostornak kertje is lehetett a vár környékén, ezt egy leírás is alátámasztja. A testvéreket biztatták kétkezi munkára, dolgozhattak pénzért vagy alamizsnáért. A kolostorban egy ötvösmunkával foglalkozó műhely is lehetett (találtunk gyűszűket), de volt saját vargájuk, kovácsuk, ácsuk is. Kérdés, hogy csak saját készletre termeltek, vagy megjelentek a piacokon is? Az utóbbi is elképzelhető: egy úri záradékjegy arra utal, hogy úri posztó már eljutott akkor a vásárhelyi piacra, ezt a posztót pedig egy szerzetes megvásárolta. Találtunk továbbá budai kerámiát, réz- és ónedényeket, stájerországi evőeszközöket, üvegtárgyakat, amelyekkel abban az időben csak főúri környezetben lehetett találkozni, viseleti tárgyakat, ruhavereteket. A testápolási, orvoslási kultúrára utal a kiásott csipesz, érvágó, kenőcsöskanál, fésű. Könyvkultúrára utal, hogy könyvkötő műhelye is volt a kolostornak, a források pedig egy iskolamesterről is írnak – a megtalált íróeszközöket a kolostori iskolában használhatták. Ugyanakkor innen került elő az első, marosvásárhelyi közjegyzői jel: a 15. század végéről származik. 
A kolostor a 16. század közepéig működött, utoljára 1554-ben említik. Rendtörténetileg igencsak fontos, hogy hosszú ideig ez volt a ferencesek legkeletibb európai kolostora. Az alamizsnakéregetés lelkipásztori tevékenységgel társult, a testvéreknek fontos szerepük volt a moldvai és székelyföldi missziókban, és zarándokjegyet is kiadhattak, ami obszerváns kolostorra nem jellemző. Társadalomtörténet szempontjából indikátori szerepe van annak, hogy mit találtunk, ez a kolostor környezetéről is sokat elmond: a koldulórendek erdélyi társadalmi bázisa nem a városi, hanem a főúri réteg volt, mert a Kárpát-medencében még nem létezett egy kolostor fenntartásához szükséges urbanizáció. A ferencesek sikeresen alkalmazkodtak a helyi körülményekhez, így érthető, hogy még a 15. század elején is újabb kolostorokat alapítanak. Gazdaságtörténetük, összefoglalva: temporális ingatlanbirtoklás, alamizsna, kereskedelem az erdélyi mezővárosi piacokon, kézműves-tevékenység, technológiai transzfer. Művelődéstörténetük: oktatás, könyves kultúra. Politikatörténetük: ,,lelki védelmi vonalat alkottak”, a Magyar Királyság végvárrendszerének lelki-szellemi hátterét, ebben nagyon fontos szerepet játszott Marosvásárhely. Harcoltak a pogányság és eretnekség ellen, itt találkozott a ferences eszme a Magyar Királyság politikájával. Az életszentség, a krisztusi alázat, az az életmód, amelyre még Luther Márton is áhítattal tekintett: ezt jelentette Marosvásárhely számára a kolostor. Ugyanakkor, ami talán még fontosabb, hogy a város vele írta fel magát a középkori Európa térképére. Hogy a kereszténység keleti végein volt egy olyan fejezet, amelyben nem voltunk lemaradva a világtól. Erre büszkék lehetünk. Olyan fejezet ez, amelyben jobban álltunk, mint Európa nagy része – és ezért is kell ezt az értékes műemléket megőriznünk.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató