Elemzők, pszichológusok, kommentátorok szerint az állhat ezek hátterében, hogy a választók, ha egy általuk preferált személyről van szó, meg vannak győződve annak ártatlanságáról.
Sokat cikkeztek arról, hogy mifelénk, miközben keményen harcolunk a korrupció ellen, gondolkodás nélkül szavazunk bűnvádi eljárás alatt álló vagy akár olyan önkormányzati vezetőkre, akik éppen előzetesben vannak. Legkirívóbb a nagybányai polgármester esete, akit a börtönből választottak meg, sőt ugyanonnan kapott „kimenőt” arra, hogy letegye a hivatali esküt.
Elemzők, pszichológusok, kommentátorok szerint az állhat ezek hátterében, hogy a választók, ha egy általuk preferált személyről van szó, meg vannak győződve annak ártatlanságáról. Azt hiszik, politikai meghurcoltatásról van szó. Sokszor hallottuk már azt is: „lehet, hogy lopott, csalt, de valamit tett a településért”.
Ezért tűnik számunkra furcsának, hogy a közvélemény-kutatások eredményei szerint az emberek leginkább a korrupcióellenes ügyészségben (DNA) bíznak. Kézenfekvő a kérdés: ha valóban ennyire magas bizalmi rátának örvendenek az ügyészek, hogyan történhet meg, hogy az emberek nem kis számban szavaznak olyanokra, akikre a korrupció árnyéka vetül?
Mert tagadhatatlan az ellentmondás a felmérések eredményei és a választások eredményei között. Vagy talán a felmérések sem reálisak?
A júniusi helyhatósági választások éppen erre az óriási ellentmondásra figyelmeztetnek. Erről jut eszembe az első „demokratikusan megválasztott” államelnök egyik nyilatkozata, amelyben úgy fogalmazott, hogy „a román ember furfangos” (românul e şmecher). Ami azt jelenti egyrészt, hogy minden helyzetben feltalálja magát, ugyanakkor azt is, hogy nem nagyon veszi a szívére azt sem, ha a választott vezetők időnként a korrupció bűnébe esnek.
Emlékezzünk vissza, az „átkos” idején is igencsak elnézően tekintettek, sőt szinte drukkoltak azoknak, akik megkárosították az államot. Hiszen az állam magát a kizsákmányolást jelentette. Akkoriban semmit sem lehetett törvényes úton intézni, az ügyintézés kizárólag „figyelmességekkel” volt megvalósítható. Egyébként ez a „szokás” máig él és virágzik. A különbség csupán annyi, hogy akkoriban nem volt neve, most korrupciónak, hivatali visszaélésnek, befolyással való üzérkedésnek nevezik. Vagyis csak a neve változott, a „lényeg” maradt.
Ezek tükrében valóban aktuálisak és igazak a volt államelnök szavai.
Persze az is igaz, hogy az emberek jó része boldogan követi a korrupcióellenes harcnak nevezett színjátékot, kárörvendve nézi a tévében bilincsben mutatott hatalmasakat. Az ellentmondás az, hogy ugyanazok az emberek, aki háborognak, hogy nem „jókedvükből” adják a csúszópénzt, folyamodnak befolyásért bizonyos ügyekben, szidják a rendszert, amely ilyenfajta „életrevalóságra” kényszeríti őket, nem kímélve a korrupt politikusokat, szavazáskor azzal „büntetik”, hogy újabb mandátumhoz, sok esetben mentelmi joghoz juttatják a választásokon.
És ez – mint egy mókuskerék – így megy rendszerről rendszerre, választásról választásra. Kormányok jönnek, kormányok mennek, választások idején, kampányszólamok szintjén újból és újból „fellángol” a korrupcióellenes harc. Majd nyugodt lélekkel korrupciógyanús alakokra adjuk a voksainkat, és minden marad a régiben.
