Életöröm

A hatvan az új ötven? Aki ott volt Both Gyula 60. születésnapján a marosvásárhelyi várban, a Szűcsök bástyájában tartott hangulatos rendezvényen, feltétlenül ilyesmire gondolhatott. A város fotós mozgalmának talán legnépszerűbb mindenese olyan fiatalosan, energikusan és akkora kedvvel állt, beszélt, intézkedett, olyan lendületesen vállalta fel a házigazda szerepét, és győzte az ünnepeltet ilyenkor elárasztó köszöntésözönt, mintha legalább tíz évvel lenne fiatalabb koránál. Sokirányú, gazdag aktivitását, örökös optimizmusát, fáradhatatlannak tűnő, lelkes egyéniségét ismerve, senkinek eszébe nem jut, hogy fölötte is telik az idő. Lehetőségei szerint minden jelentős eseményen ott van, s ami fontos, különleges, kivételes jelenség a környezetünkben, azt életteli képeken igyekszik megörökíteni. Valamiképpen saját személyiségét is érvényesítve a rögzített látványban. Nem azokra a fotókra hivatkozom, amelyeken ő maga is látható, ilyen is sok van, hiszen fotós terepútjain sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy neki kell dallal, tánccal, tréfával hangulatot teremtenie, s az ilyen pillanatokat sem hagyják megörökítetlenül a kollégák. Arra célzok, hogy felvételeinek döntő többségén átsugárzik az ő erőteljes egyénisége, segítőkész embersége, vitalitása, és ennek köszönhetően fotóművészetét mindenekelőtt az életöröm jellemzi. Attól függetlenül, hogy falun vagy városon, itthon, a szülőföldön vagy a világ túlsó felén, egzotikus tájakon, szegények vagy gazdagok, fiatalok vagy szépkorúak körében dolgoztatja kameráját. Ő valahogy még a sorsverte elesettek, a magányba belerokkantak, az öregség bajaiba belekeseredettek ajkára is halvány mosolyt tud deríteni, szemükben fényt képes felcsillantani. Nézzük csak meg a mostani jubileumi kiállítását, lapozzuk fel a hozzá csatolt ünnepi katalógust, feltétlenül arra a következtetésre jutunk általuk, hogy élni szép, élni jó, mindenben találhatunk valamit, ami arra vall, hogy érdemes örülnünk földi létünknek.

A Látni és láttatni című album az utóbbi öt év Both-terméséből mutat fel 75 színes, illetve fekete-fehér képet, valamivel többet, mint ahány felnagyítva a galéria falaira felfért. Az ősi, paraszti kultúra, az ünnepek és munkanapok, a megőrzött és a megújuló szokások, a portákon belüli és az azokon kívüli vidéki létformák, a vidám, lélekteli foglalatosságok tükre ez a válogatás. Amint az ihletett fotókat szemléljük, ízlelgetjük, mintha a táncba, dalba, munkába, hitbe vitt emberi szépség, az egyéni és közösségi önérzet, a tartást adó magabiztosság, az őszinte, egyenes nézés reményt nyújtó rapszódiája csendülne meg bennünk. A fotósszemmel s érzékeny láttatóképességgel végigpásztázott örökségőrző tájak – Csíksomlyó, Székelyvécke, Vajdaszentivány, Alsósófalva, Kászonaltíz, Gyergyószárhegy, Magyarvista, Méra, Szék, Torockó, Gyimesközéplok, Setétpataka, Gyimesfelsőlok, Pusztina, Pálpataka, Székelyvarság, a Szilágyság, Máramaros – és az itt élő emberek sajátos szokásaikkal, pompás viseletükkel, a Maros Művészegyüttest is megihlető zenés-táncos örökségükkel, hitbeli vigaszukkal a mobilitásban is verhetetlen Both Gyuszi értékrendjét is karakteresen kirajzolják.