Életigenlő tinik játéka

Milyen gondolatokat, érzelmeket társítanak a tinédzserek a 18-as számhoz? A nagykorúvá válás valóban a gyermekkor végét jelenti? Korábbi korlátozásaitól szabadulva valóban szabaddá válik, vagy új feladatok, felelősségek súlya alá kerül a láthatatlan kapun kilépő fiatal? Van-e visszaút a zsákutcákból? – Ezekre a kérdésekre kereshettek választ vasárnap este a pécsi Bóbita Bábszínház társulatának drámajátékán részt vevő vásárhelyiek.

Az Ariel színház stúdiótermét betöltő – főleg tizenévesekből álló – közönség az együttlét első 80 percében Az ablak című, interaktivitásra építő, jelképekben gazdag produkciót tekinthette meg. A bogyósgyümölcskertész fia című mű alapján bábszínpadra írt darab a felnőttvilágba belépő tizenévesek kapunyitási pánikját illusztrálta több, egymásba futó történeten keresztül. A pécsiek előadását rövid szünet követte, majd elkezdődött a tizenévesek nagy kérdéseit feszegető, izgalmas játék, amelyet Komlóczi Zoltán bábszínész vezetett a társulat másik három tagja, Papp Melinda, Vadon Judit és Kalocsányi Gábor közreműködésével.

A jelenlevők három csoportba rendeződtek, majd meg is kapták az első feladatot: az eléjük terített papírlapra olyan szavakat kellett felírniuk, amelyek a 18-as számról az eszükbe jutottak. Függetlenség, a „nagy” döntés, gyerek, felnőtt, „szabadabb” élet, utazás, cigi, pia, szex, felelősségvállalás, büntethetőség, félelem, tiltás, jogosítvány, pánik, pornó, korlátozatlanság – sorakoztak a színes filctollal írt kulcsszavak, amelyek közül minden résztvevőnek ki kellett választania a számára legfontosabbat. A továbbiakban magyarázatok is születtek a bekeretezett szavakhoz.

– Nagykorúvá válva majd magamnak kell irányítani az életem. De a gyermekkoromat mindenképpen szeretném megtartani – árulta el egy 16 éves lány, aki a „félelmet” emelte ki, míg egy vélhetően harmincas hölgy azért választotta a „gyerek” szót, mivel úgy érzi, sem ő, sem a kortársai nem voltak még igazán érettek 18 évesen. 

A második körben egy konkrét helyzetet kellett elképzelniük, az érettségi előtti rémálmokat körvonalazhatták a játékosok. „Nem megyek át matekból”, „nem kapok elég jó jegyet magyarból, így nem vesznek fel az egyetemre”, „puskázással gyanúsítanak, pedig nem is próbáltam csalni”, „elszúrom az egész életem”, „a dominóelv érvényesül, minden borul” – jutottak kifejezésre a játék kedvéért improvizált vagy valós félelmek. A harmadik feladat a másodikból nőtt ki: a csoportoknak egy érettségi előtt álló képzeletbeli figurát kellett megalkotniuk. A három bábszínész a feladat végén be is mutatta a fiktív karaktereket. 

Papp Melinda és Vadon Judit csoportjában lányszereplőkre szavaztak a játékosok. A Melindáék Kovács Alíza egy jómódú családból származó, nagy elvárások elé állított tinédzser lett, aki Örkényt olvas, egyetemre készül, az iskolában csodabogárnak tűnik, és minden lázadása a pizzaevésben merül ki. Juditék szereplője, az Angliában élő Loretta, éppen a konformista Alíz ellentéte, hidegen hagyja az érettségi, viszont annál inkább érdeklődik a művészetek iránt, a haverjaival romkocsmákba jár és utazgat, de igaz barátai – Alíztól eltérően – nincsenek. Kalocsányi Gábor csoportjában egy fiúkarakter született, a nagymamájával élő Buborék, akinek kedvenc szórakozása a gördeszkázás, titokban szerelmes a szomszéd lányba, és hangmérnöknek szeretne tanulni, hogy majd gépzenéket keverhessen. A három, egymástól sok mindenben különböző figurában egy közös vonás is volt: mindhárman állatbarátok, és kutyát tartanak. 

„Ugorj ki te...”

A továbbiakban a Kő, papír, olló játékkal dőlt el, hogy a három szereplő közül ki alakítja az álmait elveszni látó, és ezért a végső lépésre készülő tinédzsert. A „szerencse” Buboréknak nem kedvezett, így az utolsó feladat során őt kellett megmenteniük a jelenlevőknek. 

– Van itt egy ablak, amin ki lehet ugrani a világból, illetve egy ajtó, amin ki lehet menni a világba – adta meg a két választási lehetőséget a játékvezető, akinek – színésztársaival együtt – az volt a szerepe, hogy negatív gondolatokkal ostromolja a sikertelenül érettségizett, szerelmét elvesztett, Alzheimer-kórban szenvedő nagymamáját ápoló, így teljesen házhoz kötött fiút. 

Igazi élmény volt hallgatni a tizenévesek mentőötleteit: „Otthon is foglalkozhatsz a karriered építésével”. „A zenéidet sokan szeretik.” „Tízezer lájkot kaptál a legutóbbi mixedre.” „Tegnap megismerkedtél a neten egy érdekes csajjal.” „A nagymamádnak vannak tiszta pillanatai is, ez nem ad erőt?” „Emlékszel, hogy nagymamád buborékokat fújt neked, amikor szomorú voltál? Miért ne tehetnéd újra ezt?” A rengeteg biztatás végül „megtette a hatását”, Buborék a sötét gondolatokat sugalló játékvezetőhöz fordulva átvette az irányítást saját sorsa fölött, és egy „Ugorjál ki te” felkiáltással kiviharzott az ajtón.

Az együttlét bizonyára sok, eddig ki nem mondott érzést megmozgatott a jelenlevőkben. Úgy gondolom, több hasonló játékra lenne szükség ahhoz, hogy majd saját konfliktushelyzeteiket is ilyen nagyszerűen kezeljék, és megoldhatatlannak tűnő problémáik közepette is mindig meglássák az új lehetőségek „ajtaját”.