2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Azt hiszem, másodikosok lehettünk, amikor egy még zimankósnak tekinthető szép napon így szólt hozzánk a tanító néni, az áldott emlékű Irénke néni: „Gyerekek, vágjatok le egy szép ágat, tegyétek vízbe, előzzétek meg a természetet”. 

Azt hiszem, másodikosok lehettünk, amikor egy még zimankósnak tekinthető szép napon így szólt hozzánk a tanító néni, az áldott emlékű Irénke néni: „Gyerekek, vágjatok le egy szép ágat, tegyétek vízbe, előzzétek meg a természetet”. 
A természet megelőzése nagy és nemes kihívás volt, hiszen azokban az időkben folyton a természet feletti győzelmekről lehetett hallani, ekkoriban akarták megfordítani a folyókat Szibériában, épült a bratszki vízi erőmű a Volgán, egy szovjet jégtörő hajó – Lenin atommeghajtással – metszette az örök fagy birodalmában az ellenséges jégtáblákat és riogatta az elmaradott tudatú jegesmedvéket stb. 
Egyszóval buzgón metszettünk ágakat és vízre bocsátottuk, akarom mondani beállítottuk egy borvizes palacba, és vártuk a természet megelőzését. Rövidesen a rügyek megduzzadtak és valami levélféle kezdeményezés jelent meg az ágakon, de nekem az istennek sem sikerült zöld leveleket, igazi susogókat kinyerni az orgonabokorról lemetszett ágakról. Végül a természet megelégelte a vacakolásomat, pedig baráti tanácsra cukros vízbe állítottam, sőt Anci néni, a szomszéd biokémikus azt javallotta, tegyek a vízbe egy aszpirint is, ami biztos eredményt hoz. Mondom, a természet megelégelte kísérleteimet, és elhervasztotta a feldúsított tápanyagban gazdag televényen hizlalt ágacskámat, és odakinn az udvaron, a közeli Somostetőn maga bontott levelet. Fenséges volt és diadalmas. Szerintem az orgonabokrok a markukba röhögtek, ha egyáltalán szükség volt még a marokra. (Telefonjuk amúgy sem volt, nem is kellett, illatukkal és színükkel üzentek a méheknek. A természet pontosan gondoskodik évezredek óta a megfelelő információhordozókról is.)
Ennyit a természettudományos nevelés buktatóiról, de azt gondolom ma, őszülő fejjel, másféle világállás mellett, hogy a tanci nem akart bennünket a vallásos nevelés csapdájába csalni, nem kívánhatta magának, hogy valaki is azt gondolja, húsvétra hajtatjuk ki, leveleztetjük meg az ágakat, amely szokás a vallásos (pogány gyökerű) néprajz körébe utalható.
Etttől most már függetlenül az időjárást és a tavaszt számomra – emlékezhet az olvasó – az ablakom előtt álló orgonabokor és a vadóc szilvafa jelenti, mely korlátlan mennyiségben hányja rügyeit, fakasztja bimbait. Szemmel láthatóan, bőrfelületen érzékelhetően tavasz van. Korán jött. Korábban a szokottnál, de ez nem baj. Legalábbis számomra, 
„városlakó nyavalyásnak” (Csukás István nagy ho-ho-horgászából idézve) kifejezetten kellemes, felpezsdítő. Erre aztán rajokban szállnak mondandómra a szakértők és mezőgazdászok, akik egyet nem értően csóválják a fejüket, azt fogják mondani, hogy nincs elég nedvesség a talajban, szárazság lesz, meglátjátok, fiam, máris 30 százalékkal kevesebb gabonára számíthatunk stb. stb. Lehet. Biztos igazuk van. Nem tudok velük vitatkozni, nem vagyok az agrárium szakértője, csak fogyasztói haszonélvezője.
Én csak egész egyszerűen örülök, és boldog vagyok, hogy kimehetek a 31 hónapos unokámmal a játszótérre, ahol „csuszikázhat”, hintázhat, beleugorhat a homokba, kipirultan, vidáman megered a nyelve, csodás szavakat alkot, tetőtől talpig sárosan indulunk haza, beállíthatom a kádba lecsutakolni. Miközben ő is érzi, csak valami jó, jobb jöhet ezután, mint a téli bezártság. Valami történt a felnőttekkel, a természettel. A kedvünkkel.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató