Egy a törvény, más a valóság
Mióta nagyobbik gyerekünket beirattuk városunk egyik "elit"-nek tartott, két tannyelvű általános iskolájába, immár harmadik éve azzal kell kezdenünk a tanévet, hogy kiharcoljuk azt, amit törvény szavatol, és ami természetes kellene hogy legyen minden olyan igazgató (akár magyar, akár román) számára, aki az iskolában a nevelésre, és nem bizonyos címzetes tanárok óráinak megőrzésére (akik véletlenszerűen nem ismerik diákjaik nyelvét) fekteti a hangsúlyt.
Mióta nagyobbik gyerekünket beirattuk városunk egyik "elit"-nek tartott, két tannyelvű általános iskolájába, immár harmadik éve azzal kell kezdenünk a tanévet, hogy kiharcoljuk azt, amit törvény szavatol, és ami természetes kellene hogy legyen minden olyan igazgató (akár magyar, akár román) számára, aki az iskolában a nevelésre, és nem bizonyos címzetes tanárok óráinak megőrzésére (akik véletlenszerűen nem ismerik diákjaik nyelvét) fekteti a hangsúlyt. Az anyanyelven zajló oktatásról van szó. Esetünkben a román anyanyelvű, magyarul (értsd.: diákjai nyelvét!!!) nem beszélő tanárok bevetése már a harmadik osztályban elkezdődött, amikor az iskola választott tantárgyként a számítástechnikát akarta lenyomni a torkunkon, éspedig román ajkú tanárral fűszerezve. Negyedikben következett volna az angol, ötödikben már egyből két tantárgyból, a rajzból és technológiai nevelésből nem került magyarul tanító tanár. A feltételes módot csak azért használom, mert szerencsére az összetartó szülői közösség mind a három ízben határozottan állást foglalt a törvénytelenség és az ellen, hogy a gyerekeket olyan nyelven tanítsák, amelyet nem, vagy csak részben értenek, és mindhárom évben sikerült elhárítani a törvénytelenséget. De csak nekünk, mert azokban az osztályokban, ahol a szülők nem tátják ki eléggé a szájukat, folytatódik ez a folyamat. Lassan azonban már kezd nekünk is elegünk lenni abból, hogy minden tanévet azzal kezdünk, hogy azt követeljük, amit az iskolának hivatalból biztosítania kell.
Mivel tudom, hogy a fentiekben ecsetelt helyzet nem egyedi, Marosvásárhely szinte minden két tannyelvű iskolájában ez a helyzet, felteszem tehát a kérdést, talán több száz szülővel együtt: ha létezik az anyanyelven való tanulást szavatoló törvény, van oktatással foglalkozó miniszterelnök-helyettesünk, magyar oktatással foglalkozó államtitkáraink, főtanfelügyelő-helyettesünk, (al)igazgatóink, képviseleti szövetségünk, pedagógusszövetségünk (hiszen ez a magyar pedagógustársadalmat is érzékenyen érintő probléma, mivel minden, jogtalanul román tanároknak átjátszott óra magyar pedagógusnak veszi el a kenyerét), mégis miért kell évről évre megharcolni azért, hogy gyerekeink anyanyelvükön tanulhassanak? Már akik megharcolnak, mert a többség (el)várja, hogy a fent említett megválasztott, vagy politikai úton kinevezett tisztségviselők, kik őket képviselni hivatottak, gondoskodjanak a teljes körű anyanyelvű oktatásról. Jó lenne, ha szólnának nekik, hogy ne várjanak...
Horváth-Kovács Ádám
