Egy sokkoló döntés margójára
Szép hazánk eredeti demokráciájában lassanként már semmi sem ér meglepetésként. Egyre eredetibb ötletekkel szervezik át az iskolákat, pontosabban az oktatást, az egészségügyet és a társadalombiztosítást, hogy csak néhány példát említsek. Életem döntő részében a kutatásban dolgoztam, és az alkalmazott kutatás egyik sarkalatos tétele, hogy csak azt vezethetjük be „élesben”, amit előzőleg laborkísérletekkel, majd félipari szinten ellenőriztünk és valóban eredményesnek bizonyult.
Szép hazánk eredeti demokráciájában lassanként már semmi sem ér meglepetésként. Egyre eredetibb ötletekkel szervezik át az iskolákat, pontosabban az oktatást, az egészségügyet és a társadalombiztosítást, hogy csak néhány példát említsek. Életem döntő részében a kutatásban dolgoztam, és az alkalmazott kutatás egyik sarkalatos tétele, hogy csak azt vezethetjük be „élesben”, amit előzőleg laborkísérletekkel, majd félipari szinten ellenőriztünk és valóban eredményesnek bizonyult. Egyetlen területet ismerek, ahol bármely hátborzongató ötletet azonnal „ipari szinten” lehet alkalmazni, bármilyen maradandó, pontosabban hosszú távú károkat és – esetleg – tömegszenvedést okozzon. Ez a „nagypolitika”. Ott nincs nyugdíjkorhatár, a visszajelzés csak olyan szinten érdekes, amely egyik vagy másik „ötletgyáros” esetleges újraválasztását érinti. Apropó, nyugdíjkorhatár! Nemrégiben egy megdöbbentő ötlettel 65 éves korban nyugdíjba küldték orvosprofesszorainkat, függetlenül attól, hogy mi áll mögöttük és ma is mire képesek. Nagyon gazdag és – még inkább – nemtörődöm kell legyen az a társadalom, amely ilyen lépéseket enged meg magának. Nem kell doktori értekezés szintjén dokumentálódnia annak, aki ne látná, hogy milyen károkat okoz egy ilyen lépés mindnyájunknak. Egy „bölcs” döntéssel megfosztottak attól, hogy a tárgyi tudás mellett élvezhessük a tapasztalat, a leszűrődött bölcsesség és megfontolt törődés értékeit egy olyan területen, amely – sajnos – előbb vagy utóbb mindnyájunkat közvetlenül érinthet. Félretenni olyan embereket, akik alkotó erejük teljes birtokában elengedhetetlenül szükségesek a társadalomnak „több mint bűn, hiba”. Ismeretes, hogy a legtöbb nyugat-európai országban egyetemi tanárok – néhány más társadalmi kategóriával egyetemben – 70 éves korukig lehetnek teljesen aktívak, természetesen, ha ezt szellemi, egészségi állapotuk megengedi, és utána is olyan lehetőséget teremtenek számukra, amely tudásuk és tapasztalatuk arányában biztosít szakmai pozíciót és – esetenként – beleszólást szakterületük döntéseibe. Számos neves külföldi egyetemmel állok kapcsolatban, és volt bőven alkalmam tapasztalni, hogy ismét „élre törtünk” valamilyen meggondolatlan – esetleg személyes érdekekkel megfűszerezett – ötlettel. És ezt akkor, amikor jól ismert, hogy például a Nobel-díjat egyre éltesebb korú tudósok kapják, különösen az orvostudomány terén. (Ennek igen elfogadott magyarázata van, de ezt itt nem részletezném.) Ha ehhez hozzávesszük, hogy ez a mi sajátos közösségünket milyen fájdalmasan érinti, akkor úgy gondolom, minden további kommentár szükségtelen.
Tévedés ne essék! Nem a fiatalabb generáció képességeit, tudását vonom kétségbe! Még azt is megértem, hogy az előrehaladási vágy és igény sürget. De azt már nem, hogy ez a társadalom kárára kell vezessen. Meggyőződésem, hogy döntéshozóinknak – és különösen a mieinknek – alaposabban át kell gondolniuk azokat az intézkedéseket, amelyek egy amúgy is gyengélkedő rendszer területén érintik társadalmunkat. Talán az sem mindegy, hogy lassanként mivé lett, lesz az egykor nagy tekintélynek és bizalomnak örvendő marosvásárhelyi orvosi egyetem és klinikák.
Dr. Kolozsváry Zoltán
