Sportszerűségből megbukott mind a cirkuszi média, mind pedig az országos sporthatóság vezetője az alaposan felfújt csíkszeredai himnuszbotrány kapcsán, ami nem csak a sportpályákon válaszra váró kérdéseket vetne fel. Ha ezeket fel is tenné valaki, érdemi választ egyelőre nem remélhetünk rájuk.
Sportszerűségből megbukott mind a cirkuszi média, mind pedig az országos sporthatóság vezetője az alaposan felfújt csíkszeredai himnuszbotrány kapcsán, ami nem csak a sportpályákon válaszra váró kérdéseket vetne fel. Ha ezeket fel is tenné valaki, érdemi választ egyelőre nem remélhetünk rájuk.
Mint jól ismert, világrengető szégyent kiáltott a román sajtó amiatt, hogy a román és magyar válogatott jégkorong-mérkőzése előtt a román címeres mezt viselő székely hokisok a román nemzeti himnuszt nem, a magyart viszont elénekelték. Minő felháborító, még a székelyt is a mérkőzés után. Ha a cirkuszt felkavaró bulvárlap csak méltó volt önnön hivatásához, a két román központi sportlap már a minősíthetetlent is alulmúlta. Mert legalább egy mondatnyi köszönetet megérdemeltek volna azok a renitens székelyek, akik megtették a román címeres mezzel szembeni kötelességüket, és a pályán 4-1-re verték azt a magyar csapatot, melynek a himnuszát elénekelték. 14 éve példátlan román sikert aratva. A sport világában, ahol az eredmények szemüvegével kell szemlélni a történéseket, ez marad meg. És ugyanebből a megközelítésből érdemel csillagos mínusz egyest az országos sporthatóságnak az atlétikapályákon történelmi sikereket aratott elnök asszonya, mert a himnuszéneklésért kérne magyarázatot, de a sportsikerért egy hanggal sem nyilvánít köszönetet. Magyaráznivalója amúgy neki is, meg elődeinek is lenne. Mert ha egy sportgenerációval korábban a román jégkorong-válogatottban nagyjából fele-fele arányban szerepeltek román és magyar nemzetiségű sportolók, az erre a mérkőzésre összeválogatott keretben egy honosított ukrán hokison kívül 25 székelyföldi sportoló szerepelt, akikből az egy szem román anyanyelvű is gyergyói. Tán csak nem a renitens székelyek a hibások azért is, mert egyedül az itteni klubok dolgoztak jól, és figyeltek az utánpótlás-nevelésre a romániai hokiban az utóbbi évtizedekben? Ők sorvasztották volna el az ország többi részében a hokiéletet, vagy a sportvezetőknek is szét kéne nézni, hogy mire költötték a román adófizetők jégkorongozásra – és más sportágak támogatására is – fordított költségvetési lejeit?
Az ügy nem csak sportviszonylatban válaszra váró kérdése pedig, hogy a 22 évvel ezelőtt már végleg letűntnek hitt rendszer nyomeleme az a fajta lojalitás, amit a botrány hang-adói számon kérnek a nemzetük államának himnuszát énekelni merő kisebbségi polgáron. Kulturált demokráciában bárki olyan himnuszt énekelhet, amilyet a szíve vagy nemzetiségi önérzete diktál. Legfeljebb, ha kisebbségi létbe vetette a sors, akkor egy igazi jogállam kötelesnek kellene érezze magát vele szemben úgy viselkedni, hogy az ő himnuszát is el tudja szívből énekelni. Ha már a kötelességét amúgy is megteszi.
