2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egy jelentéktelennek tekintett tantárgyról – nem mellékesen

  • 2015-04-15 16:14:38

Zenetanárként gyakran szembesülök két kérdéssel: minek kell zeneóra, miért kell zenét tanulni, amikor úgysem ér semmit?

Zenetanárként gyakran szembesülök két kérdéssel: minek kell zeneóra, miért kell zenét tanulni, amikor úgysem ér semmit? Természetes reakció ilyenkor részemről, hogy fölgyorsul a pulzusom, és szívesen úgy leteremteném az illetőt a sárga földig, hogy sose legyen kedve hasonlót még gondolni se. Viszont éppen ezzel ártanék a legtöbbet az általam olyan nagyra becsült művészetnek. Hosszú töprengés után részlegesen igazat adok az ilyen kijelentést tevő diáknak és szülőnek.

Az jó jel, hogy szülő és gyerek az értelmét keresi egy tantárgynak, mert akkor már törődnek azzal, ami az iskolában történik. És az sem meglepő, ha értelmetlennek látnak egy tantárgyat. A nagy kérdés az, hogy milyen információk alapján ítélkeznek egy tantárgy értelme fölött. Mert amíg csak annyit tud az ember a zenéről, hogy jó és rossz jegyet is lehet kapni belőle, addig jogos, hogy rossz jegy esetén értelmetlen az egész, mert rontja – vagy kevésbé emeli – a többi jegy átlagát.

Saját felelősségemnek tartom megosztani mindenkivel – szülővel és diákkal egyaránt –, hogy az ének-zene tanulás (és tessék megfigyelni, hogy TANULÁS-t írtam!) nem hiábavaló! Ha pedig nem hiábavaló, akkor legyenek szívesek nem „melléktantárgy” címkével ellátni a zenét! Mert ha a zene melléktantárgy, akkor a zenét tanító pedagógus mellékember, egy mellékes ember pedig örüljön, ha emberszámba veszik. Az általános iskolai zeneórákon a tanulók egy részének – és nagyon tisztelem azokat, akik nem így tesznek! – kihívás a melléktanár munkájának zavarása. A tanárból és a tananyagból gúnyt lehet űzni, hiszen az úgysem jár olyan következményekkel, mintha egy „fő-tantárgyból” művelnék ugyanezt. Zenéből megbukni úgysem lehet – sőt meg sem engedik a zenetanárnak, hogy ilyen elvetemült eszközökhöz nyúljon –, tehát szabad a vásár. Pedig kár, hogy ez a felfogás kezd terjedni, mert így nem beszélhetünk tanulásról.

Miért is olyan fontos a zenetanulás? Ezúttal Kodály Zoltánt idézem: „…a zenével nem csak zenét tanulunk. Hogy az ének felszabadít, bátorít, gátlásokból, félénkségből kigyógyít. Koncentrál, testi-lelki diszpozíción javít, munkára kedvet csinál, alkalmasabbá tesz, figyelemre, fegyelemre szoktat. Hogy egész embert mozgat, nem csak egy részt. Megszeretteti az iskolát. Fejleszti a közösségi érzést. Kifejleszti a csírájában minden emberben meglévő zeneérzéket, ezzel megadja a zenei műveltség alapját, amivel aztán szebbé, gazdagabbá teszi egész életét”.

És ha valaki idejétmúltnak tekintené Kodály megállapítását, az nézzen körül a szűk környezetében! A legtöbb embernek „hobbija” a zenehallgatás. Megjegyzem: a más zenéjének hallgatása! Ez valami olyasmi, amikor a más borát iszom, a más ételét eszem, mindent készen veszek, mert önmagam semmi előállítására nem vagyok képes. A piacközpontúság éppen erre a felfogásra igyekszik ráhangolni minket: hogy fogyasszunk és fogyasszunk. És miért fogyasszunk? Azért, hogy más húzzon hasznot belőle. A zenével is ugyanez a helyzet: vegyük meg a másét…

Nagy kérdés, hogy miből ered az ellenszenv az általános iskolai ének-zene tanulást illetően. Úgy látom, hogy egy tévedés az alapja mindennek. Az ember ma sokféle csatornán találkozik sokféle énekes zenével, és mivel kedveli ezeket a zenéket, megpróbálja énekelni is. Ekkor szembesül azzal, hogy ő nem képes tisztán énekelni azt a hangterjedelmet, ami az énekesnek sikerült. Az ember elbátortalanodik. Az iskolában viszont népdalokkal próbáljuk fejleszteni az éneklés képességét. Igen ám, de aki a könnyűzenével saját maga előtt kudarcot vallott, nem mer népdalt énekelni. Az is megesik, hogy idejétmúltnak tekinti a népdalt, pedig a népdal éppen arra jó, hogy rászoktasson az éneklésre. A népdal – a könnyűzenével ellentétben – hangszerkíséret nélkül is önálló zenemű, ezért alkalmasabb az iskolában. Ezúttal nem a könnyűzene ellen szólok, hanem azt jegyzem meg, hogy a könnyűzene csak akkor teljes értékű, ha hangszerkísérete minél inkább megközelíti az eredetit, hangszer nélkül sajnos olyanná válik, mint a habos torta hab nélkül.

Éneklés által sokféle képességünk fejlődik. A zene egyik alapvető sajátossága a ritmus, az idővel, az időbeosztással való állandó szembesülés. Vajon a jelenkor rohanása nem hozható összefüggésbe az ember időbeosztásával? Ha gyakrabban énekelnénk, valószínű, pontosabban fel tudnánk mérni, hogy akadálymentesen mennyi időre van szükségünk. A zenei ritmus, az egyenletesség a szabályos életvitel megalapozásához is hozzásegít, így kiegyensúlyozottabbak lehetünk. A ritmus, az életritmus, az idő felmérése akár balesetektől is megóvhat. És ebben is segítségünkre lehet az éneklés.

Az együtt éneklés az embert alkalmazkodáshoz szoktatja, mert folyamatosan igazodnia kell a csoporthoz. Manapság éppen az a jellemző, hogy szétesnek az emberi közösségek, és ezáltal a közösség ereje is gyengül, de az egyént is több veszély érheti. Keveset énekelünk és lanyhul az összetartó erő. Nincs-e a kettő között összefüggés? Miért van az, hogy korlátlan mennyiségben hallgathatunk zenét, és mégis egyre több a magányos ember? Igaz, hogy sokat hallgatunk, de nem énekelünk. Az egyéni vagy csoportos éneklés hasonló lelki hatást fejt ki, mint amikor kimondom a mondanivalómat, az örömömet és a bánatomat. Zenehallgatással ez nem történik meg. Népdalaink összefoglalják nemzetünk globális lelkületét. Mindenféle lelkiállapotra van megfelelő dal. Úgy is mondhatjuk, hogy a népdal a nemzet öngyógyító reflexe. Miért nem énekelünk? Miért mellékes az éneklés? Talán különös egybeesés csak, hogy egyre kevesebbet énekelünk, de egyre több nyugtatót vásárolunk?

Az éneklés, a dallam által kifejlődik a szépérzékünk, zenekultúránk. Igaz, hogy a szépség fogalma relatív, de ha az embert nem érik magas szintű esztétikai hatások – állítja Darwin –, erkölcsi szemléletben és intellektuális képességekben is sorvadni kezd. Van-e gondunk a közerkölccsel? Egyre kevesebbet énekelünk, egyre inkább mellékesnek tekintik többen az ének-zene tanítást, és egyre aggasztóbb az általános erkölcsi szemlélet. A kapcsolat vajon csak a képzelet véletlen játéka?

Az éneklés által harmóniaérzékünk is fejlődik. A zenei disszonanciák és konszonanciák viszonya, egymásba fonódása az emberi kapcsolatokban való összeütközések kezelését is gyakoroltatja velünk. A hagyományos zenében a disszonancia legtöbbször konszonanciára oldódik. Ez az érzékünk segít a kellemetlen érzések feldolgozásában, hogy meglássuk a rosszat követő jót is. Ritkán énekelünk, de gyakoribb az emberek közötti meg nem értés, a feszültség. Ez is a puszta véletlen műve talán?

Érdemes-e komolyan vennünk az iskolai énekórákat? Zenetanárként azt válaszolom, hogy IGEN. A történelemben rengeteg példa igazolja, hogy olyan híres emberek, akik nem a zenélésükkel váltak ismertté, zenélni is tudtak. Ha őket nem gátolta tudományos munkásságukban a zenélés, az éneklés, akkor vajon minket gátolna? Ha pedig egy Nobel-díjasnak is szüksége volt a zenélés nyújtotta szellemi tevékenységre, mennyire inkább rászorulunk mi, akik még nem értünk el hasonló eredményeket! Fontos, hogy a heti egyetlen – vagy fél – ének-zene órát vegyük nagyon komolyan, mert csak nyerhetünk az éneklés által!

Még nem említettem a zene és az agyműködés kapcsolatát, a zene és a reáltudományok viszonyát, viszont erre hamarosan részletesebben kitérek. Addig is próbáljunk meg minél többet énekelni, mert megéri!

Szilágyi Mihály

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató