2024. május 19., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egy év és kilenc hónap egy vers

– Hogy Vásárhelyen születtem, de Udvarhelyen élek, számomra, s azt hiszem, úgy általában nincs jelentősége.…


 

– Tősgyökeres marosvásárhelyi, ám Székelyudvarhelyen él…

– Hogy Vásárhelyen születtem, de Udvarhelyen élek, számomra, s azt hiszem, úgy általában nincs jelentősége. Születhettem volna franciának is, de apám – pechemre vagy szerencsémre, képtelen vagyok eldönteni – nem volt dokkmunkás Marseille-ben. Vagy németnek, búrnak. Ahogyan Vásárhely mindig megjelenik bennem, az egy nonszensz: Bernády városaként, amikor épp a Kultúrpalotát építik, s a város életét a pillanat gubójában egy üvegnegatívon látom csupán. Udvarhely annyiban több nekem, hogy itt már felnőtt vagyok s tán öreg, velem van feleségem, a gyermekek, az unokák.

– 1968-ban alakultak a megyék, és akkortól vannak a megyei lapok is. A csíkszeredai Hargitánál dolgozott, mígnem 1985-ben állást cserélt. Miért?

– A megyésítés sokunknak jól jött. Akiket kiutáltak a hagyományos székhelyekről, rendszerint fölfelé buktak, de az új megyeszékhelyre helyezték ki őket. Mi pedig, akik hiába kerestük a helyünk mondjuk a marosvásárhelyi újságoknál, teret kaptunk. Ugyanazt mondtuk, mint ma, csak épp lelkesebben, hogy miénk itt a tér! Akkor még nem lehetett előre látni, hogy a tér a maga túlhajszolt és felülről kikényszerített eufóriájával Taps térré változik. A Hargitánál csupa ifjonc aranyásó dolgozott, van arany a Vadkeleten is, csak meg kell találni! Első főszerkesztőm Albert Antal volt, beleegyezett, hogy akár felmondással is, de átlépjek a laphoz. Tőle tanultam meg kérdezni, mert rossz kérdésre csakis rossz lehet a válasz, mi pedig sok mindenre kerestük a választ, csak sok mindenre máig sem kaptunk. Albertben az volt a jó, hogy csíki volt. Amire igent mondott, az igen maradt, akárcsak a nem, ott nem volt alkudozás. Egyenes és következetes ember volt. 85-ben aztán átmentem az Előréhez, hívtak, és én is át akartam menni. Előtte vagy tíz éven keresztül publicisztikáztam a hétvégi – minőségben, írói teljesítményben súlyosabb – lapszámokban. Abban a mellékletben jelentek meg írásaim, ahol a kortárs nagyok közöltek. Majtényi Eriknek volt egy sodró és nagyon olvasott rovata, A Hét (ez hetilap volt) születése előtt Méliusz József cikkezett az országos magyar nyelvű napilapban, Bajor Andor, Szász János, Huszár, Lászlóffy Aladár. Szilágyi Domokos is a lap belső munkatársa volt. Utólag olvasom, azért vitték fel Bukarestbe, hogy jobban megfigyelhessék, hát ez egyáltalán nem igaz. Akkoriban Domokos Géza volt a művelődési rovat szerkesztője, profi lapszámok jöttek a hét végén. Ezért is mentem volna szívesen, csak épp nem engedtek. Presztízsféltés, féltékenység, fene tudja, még mi – egy túl sokáig elhúzódó add ide-nem adom, de mégis, de mégse végén, csak tíz év után sikerült átmennem. Soha nem szerettem szerkesztőségi épületben dolgozni, az Előrénél nem is kellett. Otthon szívesen s bármennyit írtam, tán mert az önállóság fizikai díszletei is kéznél voltak, még akkor is, ha az állami évfordulókkor, és igen, a születésnapokkor, kötelező volt úgy szövegelni, ahogyan azt ott fönn megkövetelték. A napi hír is az alkalomnak megfelelően volt sallangozva, és ez minden műfajra érvényes volt. A versre is.

– Csíki éveinek van egy érdekes ciklusossága, ami szépirodalmi tevékenységére vonatkozik, mégpedig: általában háromévente jelentek meg verseskötetei. Miért nem gyakrabban vagy ritkábban?

– Nem számoltam, hány évenként jelent meg egy-egy könyvem. Utólag belátom, létezik magyarázat e ciklusosságra. Egy év és kilenc hónapon át pörgettem a verseket magamban, két-három hónap alatt megírtam egy kötetnyit, újabb évbe telt, míg a kiadónál minden szűrőn átment. A szerkesztő elolvasta, egy külsős véleményezte, a cenzúra visszaküldte, hogy legalább egy olyan vers legyen az öt tucatban, ami bár jelzésszerűen az új rend értelméről, s ha lehet, vívmányairól szól. Annyira pedáns sosem voltam, hogy napi rendszerességgel írjak, ahelyett ökörködtem, és gyakran rajtakaptam magam, hogy, mint a tükör előtt, saját nagyságom bámulom. Komolytalan voltam, most se más, még ha kritikusabban nézem is, aki-ami vagyok.

– Már az elején jeleztem, ön vásárhelyi, itt született, itt töltötte gyermekéveit. Kérem, meséljen erről a boldog vagy boldogtalan gyermekkorról, az ötvenes évek Vásárhelyéről.

– Nincs mit mesélnem Vásárhelyről, a város akkor sem volt meseszínhely, most sem az. Amikor dicséretét zengtem, mondtam már, Bernádyvásárhelyét, Székely János egy levlapon megírta, annyira tartja formáját, hogy változatlanul az Édeslyuk meg a flekken városa lehetne, belkapcsolataiban, intrikáiban legalábbis. Ő csöppet sem volt jó véleménnyel a városról, én túl hamar elkerültem, még mielőtt kialakulhatott volna barátaim gyér és számos ellenségem köre-tábora. Szerencsére semmi kapcsolatom nem volt a konjunktúra-elittel, az igazival se lehetett, mert ahhoz még túl fiatal voltam. Az Igaz Szóban is akkor kezdtem el közölni, amikor már nem voltam vásárhelyi.

– Előbb a kolozsvári BB Tudományegyetemre járt, mégis Jászvásáron végzett, történelem szakos tanári diplomát szerzett. Miért kellett két nagyvárosban is tanulnia?

– Előbb a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola hallgatója voltam, aztán átiratkoztam a kolozsvári egyetem látogatás nélkülijére, akkoriban lehetett. Kolozsvárra verset írni jártam meg csavarogni, nem pedig vizsgázni, úgyhogy kipakoltak a visszairatkozás lehetőségével egy másik egyetemi városban. Így kerültem Moldva fővárosába, változatlanul egyik kedves helyem, de egész Moldvát szeretem, irodalmát, érzelmességét.

– Dolgozott a Hargitánál, Előrénél, az RMSZ-nél, most az Udvarhelyi Híradó munkatársa. Hol érezte magát jobban munka közben?

– Az újságnál mindig jól vagyok, kell nekem. Valóban voltam hargitás, előrés, magyar szós, most az Udvarhelyi Híradó korrektora vagyok, van továbbá egy pénteki publicisztikám és havonta egy tele oldalam, szépirodalom. Örülök, hogy dolgozhatok, és nem tartom magam nyugdíjasnak.

– A régi „szép időkben” számos verset írt a nagy Géniuszról…

– A Ceauşescu-vers? Volt lapom jogutódja, amely nem romániai magyar, hanem új magyar lett a fejléce szerint, aztán felköltözött az online okosságok magasába, külön a szigorúan miattam kreált e-zónában hozta jó időn át. Micsoda véletlen, nem sokkal azután, hogy az országos lap többségi részvénytulajdonosának pártjáról leírtam, hogy kft.-s vállalkozások szabályai szerint működik. Meggyőződésem azóta sem változott, azt a könyöklőblognak mondott valamit azért hozták létre, hogy közreadják, amit egyébként soha nem titkoltam: hogy verset írtam a kondukátor születésnapjára. S hogy nem kértem bocsánatot. Kitől? Mert magam ellen vétkeztem, amikor megjelent nevemmel az a vers. Nem kanyarítottam oda senkiét, nem az erdélyi magyarságot írtam szerzőül, még álnevet se kreáltam magamnak, ami pedig akkor fölöttébb gyakori volt. S hogy miért írtam meg? Mert legalább 1920 óta megvan a romániai-erdélyi magyarságban s irodalmában ez a kettősség, ami a néhányszor már elemlegetett Bernády-életműben is. „Adjátok meg azért, ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek”, de – folytatta mesterem – ne feledkezzetek meg soha egy pillanatra se anyanyelvetekről, édes anyátokról, a romániai magyarságról, amelynek gyermekeivé teremtett Benneteket az Isten! (Bernády. Emlékso-rok 70-ik születésnapjára, Marosvásárhely). A kettős beszédnek ez a szokása csak erősödött az 1944 utáni irodalomban, elemistaként, majd középiskolásként azt is megszokhattuk, s épp a fekete padokban ülve, a díszteremben, ahol a nevezetes beszéd elhangzott 1934 áprilisában, hogy csaknem minden költői életmű két, magától is elváló fejezetből áll. Az egyik az érték, a másik pedig a rendszer rímbe szedett szolgálata. Csak e kettősség kritikai tudomásulvétele és a következtetések levonása után születtek meg a nagy tehetségeknél az életmű egyértelmű és folttalan fejezetei. Az emberi-írói fejlődéstörténet e szakaszossága nálam annyiban érvényesült, hogy eljutottam a kettős beszéd, a virágnyelv stílusgyakorlatáig, ott aztán meg is álltam.

– Kritikusai szerint ön kísérletező egyéniség, hisz a költészet esélyeiben, és mindezt komolyan veszi – írták negyedik verskötete megjelenésekor. Ma is „él” ezzel a „szenvedéllyel”?

– Igen, az voltam. Szabó Lőrincet úgy olvastam, mint egy zsoltároskönyvet, de Kassák anarchiába átcsapó expresszionizmusa állt az egyéniségemhez közel. Negyedik könyvemet soha senki nem emlegeti, Az alakítást, amit néhány Shakespeare-színészre írtam, és ami a kortárs költészet mibenlétéről szól. Zöldfülű voltam, rossz ideológus, ami megbocsáthatatlan. Szövetséget véltem fölfedezni a társadalom és az irodalom között, mire egy kritikusom lebunkózott. Jól tette. Olyasmit próbáltam kihámozni e szövetségből, ami azóta sincs, illetve semmi szükség rá. E csődbe ment kísérlet után felhagytam a poézis kísérleti dimenzióit rákopírozni a társadalomra. Újszerűnek újszerű volt, nem mondom, de rossz és megvalósíthatatlan, mint egyéb más utópiák.

– Több lapnál volt olvasószerkesztő, mások munkáját felügyelő nyelvőr, ami precíz és főleg lelkiismeretes munka. Háromszor nyert MTI Press-díjat. Talál-e a költészet a korrektúrával?

– A háromszor elnyert MTI Press-díj nem korrektori pontosságomnak szólt, azért kaptam, mert jó történeteim voltak prózában. Jó volt tudni, hogy olykor szinte kétszáz beküldött tárcanovellából az enyém a második vagy harmadik lett. Különben a legjobb helyezést az Erdélyi Elektra című írásommal nyertem, ami Marosvásárhely fekete márciusáról szólt.

– Utolsó verskötete 1992-ben jelent meg, ami azt igazolja, hogy jó húsz éve nem ír lírát. És prózát sem?

– Utolsó előtti kötetem jelent meg az ön által jelzett évben. Ez volt az a kötet, ami áthozott engem az új időkbe, egy verseskötet, benne legsúlyosabb poémáim egyikével, A marosszéki táncokkal. Utolsó kötetemet is jó rég, hogy megírtam, nyolc évvel ezelőtt, és a fülszövegben megfogalmaztam, ez életem első és utolsó prózakötete, egyben utolsó kötete. A Zsebregényben mindent megírtam Vásárhelyről, Csíkszeredáról, magamról, magunkról, amit csak tudtam. Ennél okosabb nem voltam, s már nem leszek. Többé nem könyvezek, mint ama Kálmán, beérem egy napilap másnapra már megöregedett időszerűségével. Rég kiléptem az Emilnek becézett Erdélyi Magyar Írók Ligájából, csak klasszikusokat olvasok, ami így azt jelenti, egyetlen kortársam sem. Nem tudom és nem is akarom tudni, ki mit, hogyan, kivel, miért vagy miért nem. Béke velük!

  

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató