Ágota gyerekként alig várta a majálist, a tinédzserkora végén azonban történt valami, ami miatt az elkövetkező években legszívesebben átaludta volna ezt a napot. Hosszú időbe telt, mire a nehéz emlékfelhők szétoszlottak, és láthatatlan belső égboltja újra kiderült.
– A nyolcvanas években mindig május elseje körül kezdtek illatozni az orgonák – kezdte történetét a kislányos testalkatú, szemüveges nő egészen az elejéről. – Apukám hatalmas lila csokorral lepte meg ilyenkor anyut, és én is kaptam egy szinte ugyanakkorát. A kétszobás tömbházlakásunkba ezzel be is költözött a nyár. De nemcsak emiatt szerettem ezt az – akkoriban kiemelten – piros betűs napot. Öt-hat évesen még nem igazán értettem, hogy mit jelent a kommunista „aranykorban” a munka ünnepe, a főtéri épületek ablakaiban lengedező zászlók azonban nagyon tetszettek, akárcsak a Somostetőn repülő elektromos hinták és a kötélre kötve csalogató léggömbök. Annak pedig külön örültem, hogy megkaphatom az év első fagyiját. Mivel elég beteges leányka voltam, a hidegebb időszakban nem járt nekem ilyen nyalánkság, májustól azonban minden héten egy ostya fagylalt az enyém lehetett.
– Mindig a Somira mentetek ezen a napon? – szóltam közbe.
– Ha jó idő volt. Pár esős majálist is kifogtunk, olyankor családi barátokhoz voltunk hivatalosak filmet, rajzfilmet nézni. Akkoriban nagy szó volt, ha valaki videólejátszóhoz jutott, így sosem utasítottuk vissza a meghívást. Emlékszem, 1989-ben éppen a Szaffit néztük meg – a felnőtteket is éppen annyira lekötötte a szép, magyar nyelven szóló mese, mint engem –, és közben finom sajtos-sonkás szendvicset majszoltunk apró csemegeuborkával a tetején. Ez volt az utolsó közös majálisunk a szüleimmel, talán ezért is maradtak meg bennem az együttlét apróbb részletei.
– A rendszerváltás hozott változást a családodba? – kérdeztem.
– Az. Ahogy 90-ben megnyíltak az országhatárok, apukám azonnal megragadta a lehetőséget, és kiment egy régi katonatársához, akinek a legsötétebb diktatúra idején sikerült csodával határos módon átszökni a zöldhatáron. Neki akkor már biztos egzisztenciája volt Debrecenben, és apámnak is tudott szállást meg munkahelyet biztosítani. Apukám úgy tervezte, hogy mindhárman lelépünk, de édesanyám az idős szülei miatt erről hallani sem akart. Abban egyeztek meg végül, hogy apukám is csak egy időre megy ki pénzt „csinálni”, de másképp alakultak a dolgok. Elég hamar megtalálta ott a helyét, mégpedig egy jó tíz évvel idősebb kolléganője oldalán, így nem telt bele másfél év, és elvált szülők gyermeke lettem. Ezzel sok minden megváltozott körülöttünk, régi barátságok is megszakadtak, például a videólejátszós családdal, akiket apun keresztül ismert meg annak idején édesanyám. Nem volt könnyű időszak, de anyuval mégis bravúrosan túléltük. Úgy összefogtunk, mint két igazi barátnő – akkoriban már jól benne voltam a serdülőkorban, de nem voltam lázadó típus, könnyen szót lehetett érteni velem –, moziba, színházba jártunk, cukrászdáztunk, közben nagyokat beszélgettünk. Május elsején, ha úgy alakult, felültünk a kicsi vonatra, és meg sem álltunk Szovátáig, este pedig hazazötyögtünk. Szóval, a körülmények dacára jól megvoltunk. Még középiskolás koromban is együtt majálisoztunk, persze akkor már egy-két barátnőm is velünk tartott. Mindenki el volt ragadtatva attól, hogy milyen belevaló, laza anyukám van, aki felkérte őket, hogy tegezzék, és sosem mutatott felnőttallűröket a tinédzserek körében. Tizenegyedikes koromban mentem először nélküle kirándulni május elsején a legjobb barátnőmmel és a fiújával. Velünk tartott az udvarló egyik haverje is. Addig nem sok közöm volt a másik nemhez, de ez a fiatalember felkeltette az érdeklődésem a nagy barna szemével és a hamiskás mosolyával. A nap végén megkérdezte, hogy találkozhatnánk-e még kettesben, én pedig boldogan mondtam igent. Ő akkor már 23 éves volt, saját kocsival rendelkezett. Úgy is jött utánam, és három dudaszóval – mintha a nevemet szótagolná – adta tudtomra, hogy csak engem vár. Ez a jelzés aztán mindennapi rituálénkká vált. Édesanyám nem bánta, hogy udvarolnak nekem, de intett, hogy legyek óvatos, mert valami nem tetszik neki ebben a fiúban. Én, persze, rózsaszínű felhők között jártam akkoriban, így nem sok jelentőséget tulajdonítottam a szavainak, annál is inkább, mivel a barátom mindig kedves, figyelmes volt, egy találka alatt egyszerre több helyre is elvitt, és mindegyre meglepett apró ajándékokkal. Ráadásul nem követelőzött, megértette, hogy az első intim együttlétre még várnia kell. Több mint egy év telt így el, már tizenkettedikes voltam, amikor egy este feldúlt arccal állított be hozzám, és magából kikelve kiabálta, hogy a kollégái láttak egy másik fiúval, ő addig is gyanakodott, de most már biztos, hogy megcsalom. Olyan jelenetet rendezett, hogy anyu kitette a házból. Sosem felejtem el azt a fenyegető tekintetet, amivel akkor mindkettőnket végigmért. Egy világ omlott össze bennem, de többet nem akartam hallani róla. Ő azonban másnap is eljött, akkor már bocsánatot kérni. Amikor elbizonytalanodtam, és gondolkozási időt kértem, újra elvesztette a türelmét, és ugyanúgy üvöltözött, mint egy nappal korábban. Kínkeserves „húzd meg, ereszd meg” játszma kezdődött kettőnk között, nem volt nap, hogy ne próbált volna a közelembe férkőzni, és olyan is előfordult, hogy éjnek idején nyomta a tömbházunk előtt a három szótagos dudariadót. A szomszédok már rendőrséggel fenyegetőztek, mi anyukámmal nem mertünk a hatósághoz fordulni, mert féltünk az exem haragjától. Testet, lelket felőrlő időszak volt. Az érettségire és az egyetemi felvételire is alig tudtam így felkészülni. Eredetileg itthon szerettem volna továbbtanulni, de anyukám javaslatára, hogy megszabaduljak a zaklatómtól, végül úgy döntöttünk, hogy kimegyek Debrecenbe apuhoz, aki végig tartotta velünk a kapcsolatot, és anyagilag támogatott. Be is jutottam az ottani egyetemre, közben anyu számítása bevált, a távozásommal az éjjeli dudakoncertek abbamaradtak. Nekem azonban nagyon nehéz volt megszokni édesanyám hiányát. Őt is megviselte a helyzet, ennek tulajdonítom, hogy az első egyetemi évem alatt rosszindulatú daganatot találtak a bal mellében. Az égieknek hála emberfeletti küzdelemmel sikerült legyőznie a rettenetes kórt, jövőben tölti a hetven évet. Most jutottam el arra a szintre, hogy a kettőnk kálváriájában is meglássam az útmutatást, hiszen enélkül sohasem távolodtam volna el annyira az életem biztos pontjától, hogy torzítások nélkül láthassam meg önmagam és a helyem a világban, a Debrecenben megismert párom és a közös kislányunk oldalán.
